Mondjuk az is elég nagy életmódváltás, hogy otthagyod a korábbi életedet és furgonlakó leszel. De azért ettől még nem oldódik meg minden problémád. Például, hogy jó lenne egy kicsit egészségesebben élni.
Múlt héten volt telihold. És nem is akármilyen! Az olvastam, hogy akármibe kezd az ember, az sikerre van ítélve. Merthogy nagyon jók az energiák. Vagy a csillagok állása. Vagy valami ilyesmi.
Ehhez képest én nem sok mindent csináltam. Főleg a lakókocsiban fetrengtem, pötyögtem a gépen, szörföltem a neten, aztán hajnalig filmet néztünk. Undorító ősz idő volt. Ilyenkor semmi kedved kimozdulni a lakókocsiból, higgy nekem!
Meg arra gondoltam, ha olyan baromi jók és erősek az energiák, akkor csak kitartanak másnapig is. Hiszen a telihold sem zuhan le az égről, ha éjfélt üt az óra, ott vigyorog egész éjjel, amíg a felkelő nap első sugarai le nem törlik a lelkesedést vidám holdvilágképéről.
Másnap tehát úgy ébredtem, hogy életmódot váltok. Már megint. Sokadszorra. Csak most arra gondoltam, hogyha ezt le is írom, akkor talán tényleg sikerül.
Elmentem futni!
Oké-oké, amit műveltem, az a futástól azért baromi messze van. Kocogtam. Bevallom. Húsz percet. Közben azon morfondíroztam – azon túl, hogy miért most kezd el esni az eső hogyrohadnameg! –, hogy a jó viharba voltam képes két évvel ezelőtt lefutni a félmaratont? Mert megtettem, bizony. Van róla fotó. Facebookra is kitettem, szóval tuti megtörtént. Az izmaim, a tüdőm, a kondim, sajnos ők már kevésbé emlékeznek erre a jeles eseményre.
Nem csoda. Az utóbbi évben nagyjából ötször kezdtem újra a futást. Mármint a rendszeres futást. A rendszer ugyanis mindig csak néhány hétig tart, aztán jön egy néhány hetes rendszerleállás. Tudom, béna kifogás, de az utazó életmód velejárója.
Most viszont itt ülök a gép előtt, és már túl vagyok egy újabb futáson vánszorgáson. Az eső megint esett, és továbbra sem értem, hogy lehet az, hogy az a test, amelyik képes volt egyszer két órát futni, most húsz perc után fotelért kiált.
Viszont amikor már a levezető nyújtásnál tartottam, akkor rájöttem ismét, ezredjére is, hogy tulajdonképpen miért is imádok sportolni. Mert nem a sportot imádom első sorban, hanem azt az érzést, ami elfog, amikor az aznapra kitűzött cél már a hátam mögött van. Hogy ma is tettem valamit önmagamért.
Az izmaim bizseregnek a beléjük rakott kilométerektől, a lelkem pedig ficánkol. A tükörből máris egy elfogadhatóbb kép tekint vissza rám. A reggeli nyúzott arc sehol, a karikák a szemem alól felszívódva. A hajam még mindig kócos, így jár aki raszta, csakhogy már egyáltalán nem érdekel. Húsz perc. Csupán ennyi kell ahhoz, hogy az egész világ megváltozzon.
És ezért kell életmódot váltani, még ha beledöglesz is!
Ma csak egy kis futás. Ki tudja? Holnap reggel talán már meditációval kezdem a napot.
Most pedig megyek és megiszom a második kávémat. Most mi van? Csak nem gondoltátok, hogy mostantól fénnyel és hajnali harmatcseppel táplálkozom? Nyugi, vettem koffeincsökkentett kávét!
