ml_1 (1 of 8)

miértlaci

Valójában ez a történet 2015 nyarán kezdődött, amikor meglátogattuk a Németországban élő bátyámat, aki – akár hiszitek, akár nem – kürtőskalácsot árul különböző vásárokban (Nem mondtam, hogy saját az ötlet). Nem volt állandó szálláshelyünk, aludtunk ahol tudtunk. Hol egy régi IFA-ban egy vasútállomáson, hol egy utánfutóban egy parkolóban, hol egy stand padlóján függönyökbe burkolózva.

ml_1 (3 of 8)

Aludtunk ahol tudtunk

 

Enyhén szólva kiszakadtam a komfortzónámból. Nem tudtam napjában harmincszor kezet mosni (Dehogy vagyok mániákus, csak rühellem, ha ragad a kezem!). Nem volt netem. A legtöbbször hálózatom sem volt. Nem tudtam, hogy hol találok reggel kávét, vagy hogy mit fogok aznap este vacsorázni. Szörnyű volt. Nyüglődtem. Szenvedtem. Puffogtam. Aztán ez egyszer csak elmúlt. Rájöttem, hogy a megszokások, amelyek keretet adnak a mindennapjaimnak, valójában be is szorítanak a saját magam alkotta keretek közé. Ahogy azonban halványulni kezdett a mindennapi rutin, úgy sejlett fel mögötte a világ… De ez már egy másik történet.

Csatlakozz az utazáshoz a Facebookon is!

Szóval 2015 nyarán épp egy vásárban voltunk. A cimborák nagyban diskuráltak, amikor odalépett hozzájuk egy gyönyörű, fekete bőrű lány, és megkérdezte, mégis mi ez az érdekes nyelv, amelyet beszélnek. „Magyar? Hallottam már Magyarországról.” – mondta ő. – „A fővárosa Budapest, és mindenkit Lászlónak hívnak.” Ezen a definíción mi persze marha jót derültünk, és már soroltuk is a László és Laci nevű ismerőseinket. Aztán a lány odébbállt, a diskurzus pedig folytatódott.

Aznap óriási égszakadás lepett meg bennünket. Az egybefüggő esőfüggönyön át csak sejteni lehetett a táj körvonalát. A vásárlók felszívódtak, az árusok behúzódtak bodegáikba. Aki mégis kimerészkedett, az gátfutásban közlekedett a kialakult pocsolyák sűrűjében. Jobb híján mi is a standban ücsörögtünk és söröztünk. Estefelé hozzánk csapódott egy ifjú hazánkfia, aki körtemuzsikát árult a vásárban. Ebben az időben persze ő sem tudta senkinek elfújni a nótáját. Kapott egy sört ő is. „Ez csak idénymunka” – mesélte. Valójában gitározik. Otthon majd alapít egy zenekart, azzal fogja keresni a kenyerét. Amúgy egyetemista. Épp a fuvarját várja, amely viszi vissza Magyarországra. Hajnali ötkor jönnek érte. Nincs ezzel baj, elalszik ő bármelyik kapualjban, csak ne esne ennyire.

ml_1 (5 of 8)

 

Épp, hogy elütötte az éjfélt az óra. Természetes volt, hogy felajánljuk neki a furgon platóját. Ahol két ember elfér, ott jut hely egy harmadiknak is, ugyebár. Hálásan vette a meghívást, és elszaladt összeszedni a cókmókját, mi pedig vártuk, hogy visszatérjen.

Eltelt fél óra.

A fiú sehol.

Vártunk tovább.

Újabb fél óra.

Még mindig semmi.

„Hát, tudja melyik a mi furgonunk, majd bekopog, ha jönne aludni” – azzal nyugovóra tértünk.

Ahogy félálomban hallgattam a kocsi tetején kopogó esőt, egyszer csak furcsa érzés kerített hatalmába. De hiszen nem is ismerjük ezt a fiút! Mi van, ha egy szélhámos, aki kirabol minket amíg alszunk? Vagy egy pszichopata, aki elvágja a torkunkat éjszaka? A legszörnyűbb rémképek pörögtek lelki szemeim előtt, amikor két apró koppantást követően, halkan nyikordulva nyílt a furgon ajtaja. Szemem sarkából láttam a beszűrődő szürke derengést, majd a fiú elmosódó sziluettjét, ahogy mászik be a furgonba. Hallottam, ahogy kibontja a csomagját. Majd rendezkedik. Aztán már csak a halk szuszogás.

„Te, figyu.” – súgtam bele a sötétbe. – „Amúgy, hogy hívnak?”

„Laci vagyok.” – felelte ő.

A főváros Budapest. Mindenki Laci. – mormogtam magamban, azzal a fejemre húztam a hálózsákot, és nyugodt, mély álomba merültem.

Szóval egy blog az útrakelőknek és az otthonmaradóknak. Mert egy kicsit mindannyian lacik vagyunk.

 

Csatlakozz az utazáshoz a Facebookon is!