Egy évre tervezte, lassan hat éve él Belgiumban párjával, kislányuk is már itt látta meg a napvilágot. Hogyan indult a külföldi élet, milyen érzés a családtól távol gyereket nevelni, és hogyan élte meg a néhány hónappal ezelőtti robbantásokat, ezekről mesélt nekem Kata.

„Magyar-etika szakon végeztem 2010-ben Egerben. Tanárnak készültem, fel is költöztem Pestre, hogy talán ott több lehetőségem lesz munkát találni. Jelentkeztem álláshirdetésekre, küldözgettem az önéletrajzomat, de nem vettek fel sehová, mert mindenhol öt éves szakmai tapasztalat kellett volna.” – Kata végül a British Telekomnál kötött ki diákmunkásként, mint adatrögzítő, mellette pedig ad hoc jelleggel eladóként dolgozott külföldi vásárokban. Végül a szerelem volt az, ami külföldre csábította.

„A párommal még az egyetemen ismerkedtünk meg, aztán szakítottunk és ő Hollandiába költözött. Néhány hónappal később ismét felvettük a kapcsolatot és újra fellángolt a lamúr, de akkor még nem hívott ki magához. Szerintem attól félt, hogy ha meglátom a társbérletet, amiben lakott, akkor rögtön vissza is fordulok. Aztán amikor átköltözött Belgiumba, jöttem vele én is. Számomra nem volt teljesen idegen a külföldi élet, hiszen még egyetem alatt Erasmus programmal fél évig tanultam Salzburgban. Éppen emiatt szívesebben is költöztem volna német nyelvterületre, hiszen németül már beszéltem.”

De végül Antwerpenben kezdtek közös életet. Kata párja, Tamás, egy raktárban kezdett el dolgozni, ahol neki is sikerült nem sokkal később munkát szereznie.

Fagyoskodás és csokiundor

„Már 16 éves koromtól mindig vállaltam diákmunkát, szóval a raktáros munkával nem ért túl nagy meglepetés. Főleg csomagolás volt a feladatom, amit inkább egy kihívásnak tekintettem, hiszen akkor még úgy volt, hogy csak egy rövid ideig, körülbelül egy évig maradunk kint.” – A raktárban két műszakban kellett dolgozniuk, mindezt úgy, hogy télen dideregetek a fűtetlen épületben, nyáron pedig fulladoztak a hőségtől. Szerencsére a vezetőség hamar felfedezte, hogy Kata ért a számítógéphez és az Excelhez, úgyhogy az egyik team leader asszisztense lett. Közben nyilvánvalóvá vált, hogy hosszabb távú lesz a belga projekt, mint ahogy eredetileg tervezték, úgyhogy Kata úgy döntött, ideje elkezdeni tanulni a nyelvet.

Munka mellett heti háromszor járt egy állami nyelviskolába, ami ugyan jóval olcsóbb volt a többi tanfolyamnál, azonban elég lassan haladtak, hiszen a kurzusokat több szintre tagolták, és voltak olyan csoporttársai is, akiknek csak hat általánosa volt, a tanár pedig elsősorban hozzájuk alkalmazkodott. Később átiratkozott egy egyetemi kurzusra, és három év alatt meg is lett a holland felsőfokúja. Mikor már biztos volt a nyelvtudásában, elkezdett másik állást keresni.

mindenkilaci – útikalauz furgonlakóknak a Facebookon is

„Úgy mondtam fel, hogy még nem volt másik munkám, de már nem bírtam tovább a raktárban. Azt hittem, könnyű lesz új munkát találni, de tévedtem. Sok helyen az volt a gond, hogy hiába beszéltem jól a nyelvet, nem volt anyanyelvi szintű a tudásom, ami szerintük problémát jelentett volna, ha például telefonon kell az ügyfelekkel beszélnem. De a későbbiekben kiderült, hogy ez csak addig gond, amíg be nem kerülsz valahová, utána már senkit nem érdekel.” – Kata végül egy csokigyárban kezdett el dolgozni, ahol azonban csak néhány hetet töltött, de mint mondja, ennyi elég is volt számára, hogy egy időre megutálja a csokoládét. „Láttam, hogy készül.” Közben visszahívták a HP-től, és felajánlottak neki egy munkát egy hat hónapos projektben. „A magyar ügyfeleket kellett telefonon tájékoztatnom a számlázási rendszerben történt változásokról. Aztán az egyik belga kolléganő elment a cégtől, és megkaptam a holland és belga ügyfeleket is. Szóval, amikor már ott voltam, nem volt gond a nyelvtudásommal.”

Időközben Kata összebarátkozott a nyelviskolában az egyik csoporttársnőjével, aki egy szenzorokat és mikroszkópokat gyártó Japán cég marketingrészlegén dolgozott, a magyar ügyfelek miatt pedig nekik is szükségük volt egy magyarul beszélő munkatársra. Mivel a HP-nál pénteken véget ért a projekt, amelyben Kata dolgozott, hétfőn már az új helyen kezdhetett. Itt pedig mindig találtak valami feladatot a számára. „Volt, hogy telemarketinget varrtak a nyakamba, ami egy ideig jó is volt, mert gyakorolhattam a nyelvet, de aztán úgy éreztem, hogy kezdek becsavarodni attól, hogy minden nap ugyanazokat a beszélgetéseket kell lefolytatnom. Már majdnem teljesen elkeseredtem, amikor meghirdettek a cégnél egy Customer Service Sales Support állást. Interjúztam, fel is vettek korlátlan idejű szerződéssel. Az én feladatom volt az ország minden pontján dolgozó értékesítők munkájának adminisztrálása, a számlázások intézése, vagy az, hogyha valami gikszer volt, akkor felvegyem a megrendelőkkel a kapcsolatot. Szerettem, mert voltak benne kihívások, megoldandó problémák, és elég szabad kezet kaptam a munkámban.”

Aztán Kata elment szülni.

A gyerekek magyarok lesznek

Kislányuk már három hónapos, és nem túlzás azt állítani, hogy jelenleg körülötte forog a világ. Kata, mint meséli, az utóbbi hetekben nem alszik többet egyhuzamban három óránál, egyfajta félálomszerű állapotban éli a mindennapjait. „Ma például hajnali három óta fent vagyok. Sokszor azt sem tudom mennyi az idő, vagy milyen nap van éppen.”

Mivel férje vállalkozó és sokszor reggeltől estig dolgozik, Katának elég gyakran egyedül kell végigcsinálnia a napokat. Magányosnak viszont nem érzi magát, hiszen amióta megszületett a kislányuk, azóta folyamatosan érkeznek a barátok és rokonok látogatóba. „De azért nagy könnyebbség lenne a későbbiekben, ha közelebb lennének a nagyszülők, hogy ha beteg a gyerek, vagy valami történik, akkor legyen, aki tud segíteni. Nekem gyerekként nagyon meghatározó élmény volt, amikor elmentünk a vidéki nagyszülőkhöz, etettük a disznókat, fejtettük a borsót, mezítláb mászkáltunk a porban. Ez életem egyik legboldogabb időszak volt, és szeretném, ha majd az én gyerekeimnek is része lehetne hasonlóban. Persze az nem kérdés, hogy ha úgy is alakul, hogy kint ragadunk, a gyerekeink akkor is magyar állampolgárok lesznek és magyarul fogunk velük beszélni.”

Kata a későbbiekben több időt szeretne majd Magyarországon tölteni, abban viszont biztos, hogy jól döntött, hogy Belgiumban szült. „A kórházi ellátás és az egészségügy itt sokkal jobb. Amikor a lányom megszületett, akkor nem vették el tőlem azonnal, hanem másfél óráig még ott fekhetett rajtam, csak utána vitték el méregetni, megvizsgálni, és később sem volt elzárva tőlem. Külön szobát kaptunk, ott aludhatott velünk a férjem, tehát már az első perctől úgy működtünk, mint egy kis család. Azt sem mondták meg, mit hogyan kell csinálnom, viszont ha segítséget kértem, akkor segítettek.”

Aztán amikor hazatértek a kórházból, akkor napi szinten kopogtattak be hozzájuk az addig nem is látott szomszédok gratulálni, vagy csak név nélkül ajándékokat dobáltak be a postaládájukba.

Belgiumban a nők a szülést követően viszonylag hamar visszaállnak a munkába, Kata azonban amíg csak lehet, szeretne otthon maradni kislányával. „Itt 15 hét az anyasági támogatás, amibe viszont az is beletartozik, ha a szülés előtt már nem akarsz dolgozni. Utána van még négy hónap úgynevezett szülői szabadság, amit a gyerek 12 éves koráig tudsz felhasználni. Ezt kiveheti az anya vagy az apa, kérheted egyben a négy hónapot, vagy dönthetsz úgy, hogy egy ideig csak heti négy napot dolgozol. Engem már hívtak a munkahelyemről, hogy mikor számíthatnak rám újra, de most költöztünk, nem tudom milyen bölcsit találok a környéken, szóval erre majd még visszatérünk a munkáltatómmal. Nekem nagyjából akkor kell majd visszamennem, ha a gyerek nyolc hónapos lesz.”

„Nem látom értelmét, hogy rettegjek”

És hogy milyen volt átélni testközelből a robbantásokat? És egy olyan országban élni, ahol valóban a társadalomnak szerves részei a bevándorlók?

„Amikor a belga repülőtéren robbantottak, én pont aznap reggel érkeztem vissza terhesen Magyarországról, csak a gépem a másik repülőtérre érkezett. Hívogattak is az ismerősök és a férjem, hogy hol vagyok, és hogy azonnal menjek el onnan. Amikor korábban Franciaországban robbantottak, akkor itt Belgiumban is terrorkészültség volt, mi viszont még aznap is simán elmentünk kocsmázni. Persze voltak olyan barátaink, akik nem jöttek velünk, mert féltek. Szerintem viszont ez ellen úgysem lehet védekezni, annak pedig nem látom értelmét, hogy rettegjek. Nem fogok attól félni, hogy mikor robbantanak fel. Itt a robbantások után lejöttek a hírek, nem volt hangulatkeltés, mindenki maga döntötte el, hogy hogyan viszonyul ehhez az egészhez. Később pedig a muszlimok és a keresztények együtt vonultak az utcára tüntetni, hiszen rengeteg muszlim él itt, akik nagyon szeretnének beilleszkedni, és talán még nálunk is jobban igyekeznek integrálódni. Ismerek olyan muszlim kismamát, aki tényleg visszament a szülés után 15 héttel a munkába, mert mindent úgy akar csinálni, mint az igazi belgák.”

Az „igazi” belgák pedig Kata szerint kedvesek és barátságosak, de azt is tapasztalta, hogy nem fogadnak mindenkit azonnal a bizalmukba. Talán épp ezért, neki és férjének inkább magyar, cseh és szlovák barátaik vannak, olyanok, akikkel hasonló életutat jártak be. Abban viszont biztos, hogy jó élettapasztalat volt számára, hogy egy ennyire sokszínű kultúrát ismerhetett meg.

„Amikor Antwerpenben laktunk, együtt dolgoztunk tibetiekkel, marokkóiakkal, és kifejezetten örültem annak, hogy ennyiféle embert, kultúrát, gondolkodásmódot és vallást megismerhettem. Amiről odahaza csak hallottam, hogy létezik, itt személyesen is megtapasztalhattam. De maga az ország is sokkal liberálisabb. Ha valaki elkezd bunkó szöveget nyomni, vagy másokat uszítani, akkor azonnal lehurrogják. Itt például teljesen hétköznapi látvány, ha egy meleg pár kézen fogva sétál az utcán. És amit még nagyon szeretek, hogy itt valahogy mindig nyugi van. Nincs az az állandó feszültség. Aki dolgozik vagy csinál valamit, annak van annyija, hogy normálisan eléldegéljen, és ezt látszik is az embereken.”

 

mindenkilaci – útikalauz furgonlakóknak a Facebookon is