• Home
  • /
  • mindenkilaci
  • /
  • A feminizmus azért is harcol, hogy a férfiak sírhassanak! – interjú egy feministával
cimlapmontazs_kicsi

A feminizmus azért is harcol, hogy a férfiak sírhassanak! – interjú egy feministával

Rosszabb vagy, mint három fiú? Nagyon szemtelen vagy lány létedre! – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én bizony rendszeresen kaptam meg az ilyen, és ehhez hasonló szidalmakat az iskolában, és folyton azzal szembesültem, hogy nem vagyok elég jó kislány. Sőt, valójában egy rossz kisfiú vagyok. Gondolnátok, hogy valójában ez is a szexizmus egyik jele?

Nagy Gréti vállaltan feminista és karrierista, vele beszélgettünk és próbáltuk meg helyére tenni a fogalmakat.

Feminista és karrierista. Elég negatív csengésű szavak ezek ma Magyarországon, de te büszkén vállalod mindkét jelzőt. Számodra mit jelentenek ezek?

Feminista vagyok, mert szerintem a férfiaknak és a nőknek egyenlőnek kellene lenniük. Azt hiszem ez az üzenet, ami a legtöbb ember számára még befogadható, és amivel egyetértenek. Azonban sokan azt gondolják, hogy ez a fajta egyenlőség már megvalósult Magyarországon, és nem értik, hogy a feministák miért akarják még előrébb tolni a nőket. Szerintem viszont ez nincs így, még mindig a nők vannak társadalmilag alárendelve a férfiaknak. Ha ez majd egyszer fordítva lesz, akkor valószínűleg „maszkulinista” leszek.

És igen, karrierista is vagyok, bár ennek a jelzőnek inkább van negatív konnotációja, ugyanis azt gondolják, hogy a karrierista az egy olyan ember, aki bármit képes feladni – akár az értékeit és a becsületét is – a karrierjéért. Én nem tartom magam ilyen embernek. Négy éve tanácsadóként és trénerként dolgozom, cégeknek segítek megoldást találni a problémáikra. Imádom a munkám, fontos a karrierem, egy olyan része az életemnek, amiben ki tudok teljesedni, és amiben benne vannak az értékeim.

Attól nem tartasz, hogy a karriered túlságosan hangsúlyos az életedben, és ha ez a rész bedől, akkor nem tudsz majd mit kezdeni a helyzettel?

Nem, mert nekem a karrier, az nem csak egy munkahely, hanem egy hosszú távú terv, megvannak az elképzeléseim, hogy hová szeretnék eljutni, és ahhoz milyen készségeket kell megszereznem. Ha esetleg kirúgnak, akkor boldogan keresek majd egy másik állást, amiben kiteljesedhetek. Attól pedig nem félek, hogy mondjuk egy fejsérülés következtében, elveszítem a képességeimet. Mindentől azért nem lehet rettegni.

Körülbelül két évvel ezelőtt nők egy csoportja mozgalmat indított a feminizmus ellen. Amikor megkérdezték a szervezet vezetőjét, hogy tulajdonképpen mi a céljuk, kiderült, hogy pontosan az, ami a feministáknak. Nekik el tudnád magyarázni a feminizmus lényegét?

Szerintem vagy egy dolog, amiben alapvetően nem értenek egyet a feministák és az antifeministák, és ebben nagyon nehéz konszenzust találni. Általában a feminizmusellenes csoportok azt vallják, hogy vannak tipikus férfi és tipikus női tulajdonságok, és ezek kiegészítik egymást. Ilyen férfias tulajdonság például a keménység vagy az agresszió, női tulajdonság pedig a lágyság, finomság, érzelmesség. Szerintem viszont nem kellene, hogy legyenek ilyen kimondott kategóriák. Lehet egy nő lágy és érzelmes, ezzel nincs semmi baj, de ez ne legyen egy általános szabály, aminek meg kell felelni. Rengeteg nőt ismerek, akik ezekbe a kategóriákba nem illenek bele, és nem is érzik jól magukat ilyen szerepben.

Kövesd a blogot a Facebookon is!

Ehhez hasonlóan, a férfiaktól is el van várva egyfajta macsóság, hogy ők viszont ne legyenek érzelmesek, lágyak és sebezhetőek, ha vannak érzéseik, akkor nyomják el, ne mutassák ki, mert ha kimutatják, akkor nem is igazi férfiak, hanem egyfajta nők, vagy „puncik”. Dühösek lehetnek, de ne sírjanak! Kicsi koruktól erre nevelik őket, azt mondják nekik, hogy a fiúk nem sírnak, meg hogy „katonadolog”. Ez ugyanannak az éremnek a másik oldala, és szerintem borzasztó káros. Valójában ez is szexizmus. Tehát szerintem, ha mindenki egy kicsit feministább lenne, az valójában a férfiaknak is jobb lenne.

Abban azért nagyjából egyetértés van az antifeministákkal, hogy a munkaerőpiacon hátrányból indul egy nő?

Ezzel sem ért mindenki egyet, mert sokan azt gondolják, hogy ezek a munkahelyi különbségek egyéni dolgokból fakadnak, vagyis hogy egy nő azért nem tud érvényesülni, mert nem akar, vagy mert éppen olyanok a körülmények. Azonban ez nem egy random, hanem egy szisztematikus dolog. Hogy ha valaki nő, akkor az hatással van arra, hogy meddig juthat el a karrierjében.

Szintén gyakori tévhit, hogy a feminista = férfigyűlölő. Ha jól tudom, te magad is boldog párkapcsolatban élsz hat éve. Párodat sosem zavarta, hogy feminista vagy?

Nem, sőt, szerintem neki is fontos, hogy ne hagyjam magam irányítani, ne törődjek bele az alárendelt szerepbe. Támogat ebben. Ma már úgy gondolom, hogy olyan férfival nem is lennék együtt, akinek ez nem természetes. Hozzá kell tennem, ez nem volt mindig így, néha én is belecsúsztam szerepekbe.

Hogyan lettél feminista? Tapasztaltál hátrányos megkülönböztetést az életed során?

Soha nem tudtam azonosulni a már említett tipikus női tulajdonságokkal, tinédzserként pedig azzal szembesültem, hogy a kortársaim, nyilván hogy a fiúknak imponáljanak, elkezdték játszani a buta nő szerepét. Ez nekem nem tetszett és nem is ment, azt gondoltam, hogy ha a nők tényleg ilyenek, akkor valójában tök hülyék – ez tulajdonképpen egy szexizmus volt a részemről –, és én inkább fiúkkal barátkoztam.

via GIPHY

Megpróbáltunk készíteni Grétiről egy olyan fotót, ahol szigorú, karrierista nőnek tűnik. Nem jött össze 😀

Aztán egyetemista koromban teljesen véletlenül felvettem a haladó szociálpszichológia kurzust, ott hallottam először a feminizmusról. Kiderült, hogy nőként lehet egészen másképp is viselkedni, mint amit addig láttam, vagy amit általában elvárnak tőlünk. Ráadásul négy évig Angliában éltem, és ott azt tapasztaltam, hogy rengeteg olyan nő van, aki nem sztereotipikus, aki kompetens, esetleg karrierista, mégis kiegyensúlyozott az élete, kezében tartja az életének az irányítását, és mindettől függetlenül mégis tud igazi nő lenni. Rögtön tudtam, hogy én is inkább ilyen vagyok, vagy legalábbis ilyen akarok lenni.

Hogy kerültél Angliába és milyennek láttad ott az életet?

Nyíregyházi vagyok, 16 évesen költöztem Pestre, ahol egy angol nyelvű gimnáziumba jártam, angolul is érettségiztem. Utána felvételiztem a Hertfordshire Egyetem pszichológia szakára, ahová fel is vettek és ahol egy évet tanultam. Itt nagyon szoros barátságok alakultak ki a többi hallgatóval, de ez egy kisváros volt, én pedig vágytam a pörgésre, és szerettem volna Londonban élni. Következő évben át is vettek a University of Westminsterre, úgyhogy három évig igazi londoniként éltem a belvárosban. 18-22 éves koromig voltam kint, vagyis életem elég fontos éveit Angliában töltöttem, ami nagy hatással volt rám.

Gondoltál arra, hogy kint maradsz, ott fogsz élni?

Nagyon élveztem a londoni életet, de az egyetem utolsó éve már nagyon nehezen ment, bestresszeltem a folyamatos tanulástól, szakdolgozatírástól, könyvtárban ücsörgéstől. Ráadásul Londonban hiába ismerkedsz meg nagyon jó fej emberekkel, könnyen megeshet, hogy az illető átköltözik Manchesterbe, vagy hazamegy Romániába, Afrikába. Hiányoztak a régi, beágyazott barátságok, és igazából ez volt az ok, ami miatt hazajöttem. A hazatérés azonban egy óriási kultúrsokk volt a számomra, főleg az itteni mentalitást kellett újra megszoknom. Egy-másfél évig elég depressziós voltam, nem tudtam mit is keresek itt tulajdonképpen.

Azóta gondolkodtál azon, hogy mégis visszamész?

Néha megfordul a fejemben, hogy jó lenne még egyszer ott élni, és hogy valószínűleg már előrébb tartanék a karrieremben is, de most már megtaláltam a helyem, szeretek itt élni. Megismerkedtem néhány olyan emberrel, akik miatt úgy érzem, érdemes maradom. Egyébként is olyan ember vagyok, aki nem szeret csak úgy odébbállni, ha nem tetszik valami.

Sőt, próbálsz is tenni valamit az itthoni helyzet ellen. Az Üvegplafon nevű szervezet önkéntese vagy. Mi a szervezet célja, és mivel foglalkozol ezen belül?

Amikor belecsöppentem ebbe az egészben, akkor az volt a szervezet célja, hogy beszélgetéseket, társadalmi diskurzust indítson feminizmus témában, mert ennek nem nagyon van kultúrája még Magyarországon. Részt vettem pódiumbeszélgetéseken, workshopokon, mostanában elsősorban az Üvegplafon blogra írok. Hogy a szervezet éppen mivel foglalkozik, az nagyban függ attól, hogy mennyi ideje és energiája van a tagoknak, hiszen önkéntesekből áll.

Üvegplafon, bérproblémák, női kvóta – ezek inkább a nagyvárosi, középosztálybeli nők problémáinak tűnnek. De nem kell Afrikáig mennünk, hogy bántalmazott, elnyomott nőket találjunk. Foglalkoztok esetleg a vidéken élő, hátrányos helyzetű nők problémáival is?

Az az igazság, hogy nem eleget. Én nagyon szívesen mennék akár vidékre is, de jelenleg erre egyszerűen nincsen kapacitásunk. Egyelőre annyit tudunk tenni, hogy szimpatizálunk a problémáikkal, felhangosítjuk ezeket a problémákat, és ha kiállnak ezek ellen, akkor támogatjuk őket, ahogy tudjuk.

greti_fem_kellkicsi_keret2

Megcsinálta… 🙂

Azt tanultam nálam tapasztaltabb feministáktól, hogy az a legjobb, vagy legalábbis az már jó, ha mindenki abban a környezetben harcol, ahol van, és ahol tud. Egyszer készítettem egy interjút egy egyiptomi származású feministával, Mona Eltahawy-jel, és megkérdeztem tőle, hogy mi hogyan segíthetnénk azokon a muzulmán országokban élő nőkön, akiket például megcsonkítanak? És azt mondta, hogy sehogy. Ez az ő harcuk, ők majd felszabadítják saját magukat, mi azzal tudunk segíteni, ha itt Magyarországon, a saját kis harcainkat megvívjuk. Ezen eleinte csodálkoztam, de valójában igaza van. Talán furcsa lenne, ha elmennék vidékre, hogy majd én felszabadítom az ott élő nőket.

Hallottál már arról az összeesküvés elméletről, miszerint a feminizmus valójában valamiféle háttérhatalmak kreálmánya, amelynek a valódi célja az, hogy a nők önként és dalolva menjenek dolgozni, és váljanak ugyan úgy rabszolgává, mint a férfiak?

Erről így még nem hallottam.

És mit szólsz hozzá?

Ha visszatérünk a férfiakra és nőkre ráaggatott értékekhez, hogy a férfi a kompetens, a szakember, ő keresi a pénzt, a nő meg inkább passzív, lágy, behódoló… azért azt érezzük, hogy ez a kettő nem teljesen egyenlő. Ezek nem jól kiegészítik egymást, hanem az egyik objektíve rosszabb. Az nem jó, ha bele vagy kényszerítve egy passzív szerepbe, ha nem tudsz a saját életedről dönteni, hogy akarsz-e dolgozni vagy nem, hogy mennyi pénzt akarsz keresni, vagy hogy más mondja meg neked, hogy az a legjobb, ha inkább gyereket szülsz. Szerintem nem úgy van, hogy a nők bekerülnek a munkaerőpiacra, és akkor ez nekik nagyon rossz, mert rabszolgák lesznek. Szerintem így is sok nő rabszolga. Mert mindenki abban rabszolga, amit nem szeret csinálni.

Mit szólsz ahhoz, hogy Rétvári Bence parlamenti államtitkár az ELTE-n tervezett „gender szakról” azt mondta, a „szak tartalma szemben áll mindazzal, amit a kormány értékvilága az emberről vall”?

Elhiszem, hogy ő így látja.

Tudom, hogy ez egy radikális kijelentés, de ma már ezt felvállalom: a szexizmus az egy elnyomás, méghozzá szisztematikus elnyomás. És ez nem véletlenül alakult ki, és nem azért, mert a nők ilyenek, és ezért nem tudnak boldogulni. Ez egy status quo, és értem, hogy egyes férfiak félnek ettől az egésztől, de nekem ez rossz, és bocs, de harcolni fogok ellene.

Mi lesz, ha megvalósul a teljes egyenlőség? Nem fog hiányozni ez a küzdelem? Ez már nem egyfajta életcél?

El tudnám magam máshogy is foglalni, szóval én örülnék neki, ha megvalósulna a nemek közötti egyenlőség. De szerintem ettől egyelőre nem kell „tartanunk”, nem hiszem, hogy ez az én életemben be fog következni. Ha megnézzük azokat a társadalmakat, ahol már jobb a helyzet, akkor láthatjuk, hogy elég sok dolgunk van még.

 

mindenkilaci a Facebookon is