Végre itthon! Úgy gondoltam, ezt fogom érezni, amikor átlépjük a magyar határt. De nem éreztem semmit.

….

Egészen addig a bizonyos napig, amíg a férjem be nem ment Budapestre ügyeket intézni. Nem sokkal később hívott: épp most akarták kizsebelni az egyik gyorskajáldában. Gondolom miközben pénzt váltott, kifigyelték és követték, várva az alkalmas pillanatra, amikor nem figyel oda. Szerencsére odafigyelt. Működött ugyanis az a bizonyos régi pesti ösztön, amelyet fél év alatt már-már kezdtünk elfelejteni: mindig légy résen. Rendőrség? Ugyan már! Minek? Persze utálom ezt a mentalitást, hiszen épp emiatt garázdálkodhatnak szabadon az ilyen férgek. Ugyanakkor ismerem már jól a rendszert is: a feljelentés után néhány héttel érkezik a levél, miszerint lezárták az ügyet.

Hát ezért kellett nekünk hazajönni? – teszem fel a költői kérdést a telefonban.

…

Épp megvitatjuk ezt az esetet az M7-es autópályán robogva, amikor a leállósávból majdnem elénk ugrik egy kutya. Gyors manőver, fékezés, a kutya visszatáncol. Épp, hogy megúszta. „Nem szedjük fel?” – kérdezem, de közben a férjem már húzódik is a leállósávba. Kiszáll, megy vissza a kutyáért. „Van nálunk kötél” – jut eszembe, és a szalagkorlát mellett egyensúlyozva megyek vissza én is. A szívem a torkomban dobog. Elfog a rettegés. Sötét van, nem vettük fel a láthatósági mellényt, a férjemből semmit nem látni, ahogy az út szélén próbálja befogni a kutyát. Az autók száguldoznak mellettünk, néhányan észreveszik, hogy valami történik, lassítanak, majd mennek tovább. A kocsik lámpájának fényében én is csupán imbolygó árnyakat látok.

Odaérek. Egy német juhász keverék köröz egy sötét csomó körül. Egy apró, fekete kutya mozdulatlan teste. A német juhász próbálja védeni az autóktól. Minket odaenged.

mindenkilaci – útikalauz furgonlakóknak a Facebookon is

A férjem a kiskutya mellkasára teszi a tenyerét. A teste még meleg, de a tekintete már üveges, a szájából vér csorog. „Azt hiszem megdobbant a szíve” – mondja, de nem, csak a szilánkosra tört bordák mozdultak meg érintése alatt. Kihúzzuk a padkára, hogy legalább ne gázoljanak többet át rajta. A német juhász maga alá húzott farokkal, leeresztett fülekkel szaglássza. Megkötjük a kötéllel, de alig bírjuk elhúzni onnan. Nem akarja otthagyni. Ahogy nyílik a furgon ajtaja, magától beugrik a raktérbe. Látszólag megnyugodott, talán tudja, hogy most már biztonságban van.

Hívjuk a hivatalos szerveket, menhely, gyepmester. Lepattintanak. Nem tudják hová vigyük. Menjünk talán Százhalombattára. Vagy Törökbálintra. De nem tudják, hogy lesz-e neki hely. Nem tudnak érte jönni. Mi legyen akkor? Nem tudják. Egyik megadja a másik telefonszámát, a másik meg visszairányítana minket az előzőhöz.

Tanácstalanok vagyunk, nem voltunk még ilyen helyzetben. Mindenesetre menjünk innen! Behajtunk Érdre, közben a Facebookon ráakadok az Érdi Civil Állatmentők telefonszámára. Kicsörög, felveszik. Végre egy magabiztos női hang. Épp vacsorát főz a gyerekeknek, nem tud azonnal jönni… de húsz perc múlva itt tud lenni. Vagy vihetjük azonnal hozzá is. Mire odaérünk, már készítik az autót, leolvassák a chipet. A kutya neve Brandon. „Szia Brandon”. A kutya arca felderül, ahogy kimondjuk a nevét. Fülét hegyezi, farkát csóválja.

Itt elválnak útjaink. Az állatmentők autóba teszik Brandont, és mennek vissza begyűjteni a kiskutya tetemét. Negyed óra múlva vissza is hívnak: megvannak a gazdik, egy idős házaspár, a kutyák elszöktek. Brandont hazaviszik.

Mi is hazafelé tartunk a sötét autópályán. Csak ritkán szólalunk meg. „Talán ha öt perccel előbb érkezünk, mindkettőt befoghattuk volna.” Elkeseredettség és egyfajta halvány boldogság váltakozik bennem. A fekete kiskutyán már nem tudtunk segíteni. De megmentettünk egy életet.

Talán ezért kellett hazajönnünk.
….

Másnap megtudom, hogy a fekete kiskutyát Luckynak hívták.

…

 

(Köszönjük a civil állatvédőknek, hogy szabadidejükben, ingyen és bérmentve mentik az életeket)