Állok a Rajna-parton és várom, hogy a kutyák elintézzék lefekvés előtti kis és nagy dolgukat.

Körülöttem a táj fekete massza, csak néhány elmosódott szélű sziluett jelzi a világ határait, a víz mint egy tintafolyam lassan ringatózik, a sötétségbe rég beleveszett hajók keltette utolsó hullámfoszlányok nyaldossák a sziklákat a lábam alatt.

Egy hangulat kerít hatalmába. Mielőtt megragadnám, elillan.

Egy korsó sör alkoholtartalma kering az ereimben, talán ettől ilyen légneműek most a gondolatok.

Jobbról bekúszik a látómezőmbe egy folyami utasszállító.

Csupán a hajó orrában dereng némi világosság. Óriási ablaktáblák mögött sürög-forog a hajó személyzete, élére vasalt fehér ingjeikben és fekete mellényeikben az utolsó simításokat végzik, mielőtt végleg elcsendesedne a hajó népe. Egyikük felmosóval a kezében szisztematikusan halad az asztalsorok között. Másikuk az utolsó tányérokat szedi le.

Csatlakozz az utazáshoz a Facebookon is!

Egyik ismerősöm épp egy ilyen hajón dolgozik. Lehet, hogy pont ezen? Meresztem a szemeim, hátha megpillantom. Persze nem. Igazából nem látom az arcokat.

Olyanok, mint vitrinben az apró ólomkatonák, miután lámpát oltottak a múzeumban. Vagy mint amikor hazafelé tartasz a sötét utcán, a lakásokban már a vacsorához készülődnek, de a redőnyt még nem húzták le, te pedig titkon egy pillantást vetsz egy ismeretlen család életére.

 

Mindent látok. Ők viszont nem látnak engem.

A folyó folyik, a hajó siklik vele, én pedig nézem tovább a színdarabot.

(Személyzet el)

A hajó velem szembe most csak egy nagy fekete tömeg. A kabinok, bennük már álomban ringatóznak az utasok. Képzeletben kiradírozom a hajószerkezetet. Most csupán ágyak vannak, az ágyakban alvó emberek, így lebegnek tovább a vízfelszín felett. Érdekes…

(Hajó vissza)

Csupán az a kettő van még ébren, ott, a kabinjuk ablakában állva, mit sem tudva egymásról, pedig csak néhány lépés és egy vékony fal választja el őket egymástól. Részlet nélküli fekete alakok, a fénnyel festett háttér előtt. Lefekvés előtti cigarettájukat szívják és bámulnak bele az éjszakába.

Vajon a kabinból milyen lehet a világ?

Nem látom, csak tudom, hogy mögöttem egy park fekszik, benne egy óriási fűzfa hajlong, alatta kis hangulatvilágítás, melynek fényében repkedő bogárraj alkot folyton mozgó, változó, amorf szobrot. A parkon túl sétány, a sétányról macskaköves utcák nyílnak, a szűk utcákra díszes homlokzatú házak vetnek árnyékot, alsó szintjük kirakatüveg, az üvegek mögött tipikus turistacsalogató giccsek. Két sarokkal odébb egykori erőd áll, sziklafalaival otthont ad néhány fecskecsaládnak, udvarában egy tölgyfa, mellette tábla hirdeti: ültetve 1820-ban. Egy cilinderes férfi verklit teker. A szomszédos kertben szőlőtőkék futnak végig, a járdát futórózsák szegélyezik. A kerteken túl dombok, a dombon vörösre meszelt étterem szőlőlugassal. Délelőtt egy szemüveges férfi, kék kockás ingben az aznapi újságot olvasta alatta. A dombok felett libegők lebegnek, most éppen moccanatlan várják, hogy reggel megérkezzenek az első látogatók.

Mindebből nem látszik most semmi.

És engem vajon látnak? Azt a fiút kicsit odébb, ahogy a kutyáját sétáltatja? És a csókolózó szerelmespárt a fehérre mázolt padon?

Integetek, mint kisgyerekek a strandon az elrobogó vonatnak. Egyikük mozdul, talán észrevett, emeli a kezét és elhúzza a függönyt.

A másik még áll, vár, utolsó slukkok, elnyomott csikk, sötétbe meredő szemek.

Visszainteget.

(Hajó el)

Közben a kutyák is végeztek a dolgukkal.

 

Csatlakozz az utazáshoz a Facebookon is!