Telekocsi: álomutazás vagy haláljárat?

Nemrég úgy alakult, hogy haza kellett rohannom Magyarországra hivatalos ügyeket intézni, az egész hercehurca lebonyolítására pedig összesen három nap állt a rendelkezésemre. Egyértelmű volt, hogy emiatt nem fogjuk túráztatni az egész karavánt, úgyhogy telekocsiba vágtam magam és postafordultával jöttem is vissza Németországba.

Nem először választottam az utazásnak ezt a formáját, de be kell valljam, elég vegyesek az érzéseim. Egyrészt összeteszem a két kezem, hogy egyáltalán létezik ez a rendszer, másrészt az autópályán robogva bizony voltak olyan pillanatok, amikor arra gondoltam: megcsókolom az anyaföldet, ha épségben szállok ki a kocsiból.

Egyrészt…

Telekocsi. Imádjuk. Az ingázók, a külföldön dolgozók és élők számára talán az egyik legnagyobb találmány. Kényelmes, gyors, megfizethető, elég rugalmasak, a legtöbb esetben házhoz jönnek, sőt, ha jófej sofőrt fogsz ki, akkor címen is tesznek ki.

Most komolyan, egy menetrend szerinti busz mikor venne fel téged a házad előtt, és hívna fel öt perccel korábban, hogy álljál készen a beszállásra?

Nem csoda, hogy sokan felhördültek a néhány hete megjelent hír hallatán, miszerint az Uber után most a telekocsira is rászállhat a kormány. „Rászállhat”. Már maga ez a kifejezés is azt sugallja, hogy abból bizony semmi jó nem sülhet ki, ha valamibe a felsőbb hatalom beleüti az orrát. Szomorú, de sajnos ez a tapasztalat.

Azonban mielőtt reflexből hörögni kezdenénk, gondolkodjunk kicsit, ugyanis ennek az éremnek is két oldala van.

Másrészt…

A telekocsi lényege ugyebár az lenne, hogy aki eleve autóval utazna adott napon A-ból B-be, az felajánlja a szabad ülőhelyeket azoknak, akik szintén A-B útvonalon található úti céljuk felé tartanak. Osztoznak az útiköltségen, mindenki jól jár.

Vagyis majdnem mindenki.

Hiszen tudjuk nagyon jól, hogy ma már erre külön biznisz épült, és menetrend szerinti járatok ingáznak az országok között, ez pedig érthetően csípi a hivatalos szervek és a konkurencia szemét. Egyrészt elég jelentős bevételtől esnek el, másrészt, míg a többi személyszállítással foglalkozó cégnek mindenféle szabálynak kell megfelelnie, addig a (már menetrend szerint közlekedő) „telekocsisok” simán megkerülik ezeket.

Persze én egyszerű halandó azt mondom erre, hogy hol érdekel ez engem, én fizetem a részem, a rendszerben felmerülő problémákat oldják meg mások. Verseny van, amit az nyer meg, aki felismeri, és ki tudja elégíteni a jelenkor emberének igényeit. A posta sem perelte még be a zinternetet, hogy az e-mailezés miatt csökkent a forgalmuk.

Harmadrészt…

A nagy szabadságharcban azonban ne felejtsük el, hogy a személyszállításra vonatkozó szabályok értünk, utasokért is vannak.

És most jön a szomorú rész, túl az elméleten, a gyakorlati személyes tapasztalat.

Merthogy eleve egy vadidegen sofőr mellé ülsz be, és bízod rá magad a következő X órában. Ha nem vonatkoznak rá a szabályok, akkor mi a biztosíték, hogy egy képzett, megbízható és kipihent sofőr vezeti az autót? Semmi.

Mi a biztosíték, hogy az autó, amivel utazol megfelelő műszaki állapotban van? Semmi.

Az első utamon délelőtt indultam Németországból, és valamikor éjjel 1-2 körül érkeztünk meg Budapestre. Ősz volt, az út nagy részét tehát sötétben tettük meg.

Kezdjük ott, hogy a sofőr szó szerint végigtelefonálta az utat, ami nem is lett volna gond, ha lett volna fülese, de ő kézből nyomta a rizsát végig, közben szlalomoztunk a többi autó között a pályán.

mindenkilaci a Facebookon is

Persze, elhiszem, hogy unalmas 12-14-16 órákat levezetni folyton ugyanazon az útvonalon, én is nagyban nyomtam a facebookot a melóban, az unalmas óráimban. Na de nem is ült mögöttem egy anyuka a két gyerekével, és nem mentem közben százharminccal.

Ezen végül is túltettem magam. Jó, hát, telefonáljon. Miért is? Mert ha beszélt, legalább tudtam, hogy tuti ébren van. Egyébként be-be bólintott, néha pedig azt vettem észre, hogy lebegünk kifelé a leállósávba. Éjszaka, amikor ritkult a forgalom, már konkrétan a szaggatott vonalon, a pálya közepén haladtunk. Gondolom így könnyebb volt tartani az irányt.

Nem vagyok ideggyenge (elvileg), de végigrettegtem az utat, tizenkét órán át azt figyeltem, hogy mikor csuklik le a sofőr feje, hogy abban a pillanatban egy jól irányzott taslival ébresszem fel.

Tehát az első telekocsis élményem után úgy döntöttem, hogy nincs az az isten, hogy én még egyszer olyan járattal menjek, amelyik éjszaka is közlekedik. Sőt, azzal kezdem a járatkeresést, hogy megnézem, a sofőr mikor indult, mikor vesz fel engem, és mikor tesz ki, és onnantól kezdve mennyit vezet majd még a célállomásig. Ebből látom, hogy mennyire lesz kipihent/fáradt azon a szakaszon, amikor én is a kocsijában ülök.

Túlóra száznegyvennel

Történetem nem egyedi eset, ugyanis az utazásokat értékelni is lehet, a negatív kritikákban pedig rendszeresen visszatérő elem, hogy a sofőr végigtelefonálta az utat és hogy kimerült volt.

A kimerültségük pedig érthető. Ha megnézzük a tervezett útvonalakat, akkor láthatjuk, hogy vannak olyan járatok, amelyek 16-18 óra menetidőkkel közlekednek. Ezek persze csak a rendszer szerint automatikusan kalkulált menetidők, ehhez jön még a dugóban állás (ami Németország autópályáin szinte elkerülhetetlen), esetenként a határon várakozás. Ennyit biztonságosan végigvezetni szinte lehetetlen, nem véletlen, hogy még a kamionsofőröknek is van kötelező pihenőidejük.

Legutóbb beszélgettem egy hölggyel hazafelé menet, aki azt mesélte, hogy Németország felé egy olyan sofőr hozta őket, aki Romániából indult, összesen 20 órát vezetett már le. Annyira kimerült volt, hogy az egyik benzinkút parkolójában lefeküdt egy padra aludni, mert képtelen volt továbbvezetni. Az utasok meg ott álltak tanácstalanul, és várták, hogy összeszedje magát. A helyzet végül úgy oldódott meg, hogy az egyik utas – aki szabadnapos sofőr volt – átvette a volánt.

Amelyik sofőrrel beszélgettem, az hetente legalább kétszer tolja le a maga 14-16 órás műszakját. Oda-vissza. A kimerült sofőr pedig siet, szeretne túl lenni az egészen, legyen letudva az a párezer kilométer. Mit zavarja őt a sebességkorlátozás azokon a szakaszokon, ahol éppen fel van túrva az autópálya!

Ugyanakkor a sofőrökkel se legyünk igazságtalanok. Sokszor nem saját döntésük, hogy ennyit vezetnek egyhuzamban, és valamiből meg kell élni ugyebár.

Akkor mi legyen?

Itt a vége, nincs tanulság. Mert ha teljesen legálisan működne az egész, akkor valószínűleg olyan magasak lennének a menetdíjak, hogy az utasoknak már nem érné meg a telekocsit választani. Ha a cégek odafigyelnének, hogy ne egy sofőrt kínozzanak, akkor valószínűleg a sofőr sem keresne eleget, és a cégeknek sem érné meg az egész. Ha a konkurencia lobbiereje lesz a döntő, akkor megint csak az utasok járnak rosszul, és rá lesznek kényszerítve arra, hogy a drágább, rosszabb minőségű szolgáltatást válasszák. Ha pedig felsőbb körökből próbálnak meg rendet vágni ebben az egészben… akkor már láttuk az Uber esetében, hogy mi lesz a vége.

Viszont ha minden így marad, akkor kódolva van a tragédia.