Gyuszi bá – A forradalom és egy kislány csókja

Magyarok a nagyvilágban. Mert egy kicsit mindannyian lacik vagyunk. 

Julius bácsival, vagyis Gyuszi bával Svájcban, Wil városában találkoztam egy esős péntek délutánon. Egyszer csak megjelent ősz hajával, fehér szakállával, kerek szemüvegével és filckalapjával – mintha csak egy mesekönyv lapjairól lépett volna elő. Lassan, megfontoltan beszélt, nagyokat kacagott, néha el-elakadt és a távolba révedt miközben kereste a megfelelő szavakat. Érezhetően rég használta már a magyar nyelvet.

Gyuszi bácsi 73 éves, édesanyjával az ’56-os forradalom idején menekültek el Magyarországról, és végül Csehországban leltek menedéket. Mint meséli, egy kislány csókjáért tanulta meg gyorsan a cseh nyelvet, a leányzó ugyanis addig nem volt hajlandó viszonozni a szerelmét, amíg nem beszélte a nyelvüket.

Gyuszi bácsi művészember, sokáig Drezdában, utcai portrérajzolóként kereste a kenyerét. Azonban míg kezdetben akár napi hatvan rajzot is elkészített, az utolsó években már csak szállingóztak a megrendelések, egyre kevésbé tudott megélni az alkotásból.

Már jó húsz éve annak, hogy egy szép napon, épp az egyik festményén dolgozva hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse alkotását, amikor a távolban megpillantott egy körhintát. Azonnal beleszeretett, és elhatározta, hogy neki is lesz hasonló. Keresett egy mesterembert, aki a tervei alapján elkészítette számára a saját, egyedi körhintáit. Tíz darabbal kezdte, később hármat eladott, egyet pedig elloptak tőle, a maradék hattal viszont a mai napig járja Németországot, Ausztriát és Svájcot, mint vásári körhintás.

Gyuszi bácsinak Csehországban van háza és két kutyája. Mikor megkérdezem tőle, hogy magyarnak vagy csehnek tartja-e inkább magát, egy pillanatig elgondolkodik, majd azt feleli: európai vagyok.

 

mindenkilaci a Facebookon is