Kiülök a kocsi elé, elintézek még néhány levelet telefonról. A kijelző durva fényétől káprázik a szemem, mire újra felnézek, már sötétedik.
És leszállt a köd.
Az erdő felől gomolyog elő, szétterül a tisztáson is. Egyre növekszik. Előbb még csak térdig ért, máris embermagasságú. A napsütötte őszi táj sehol, a vidám sárga falevelek egyöntetű szürke masszává válnak.
Meglódul a fantáziám. Vadakat vizionálok. Hatalmába kerít… a félelem? Nem. A bizonytalanság. Ilyenkor bármi megtörténhet. És a könyvekben meg is történik.
Hiába vannak néhány száz méterre házak (bennük barátságos narancssárga fény világol), a dombtetőn pedig egy markológép fejezi be napi munkáját – nagyon távolinak tűnnek.
Itt vagyunk a fekete űrben. A köd lassan mindent bekebelez. Felpuhul a képzelet és valóság egyébként is oly bizonytalan határa. Mögöttem valami reccsen.
Tudom, csak éjszakai állatok neszeznek a nádasban, mégis percenként hátranézek, míg pakolászok. Egy szempár villan a bozótban.
Szempár? Ne képzelődj! Csak a harmatos fű.
Remélem.
Elrepül felettem egy denevér. A hold kikacsint a faágak közül. Beugrok a lakókocsiba és magamra rántom az ajtót. Bent otthonos melegség fogad.
Kint életre kel a táj.
