Wow, milyen gyönyörűek a felhők! – kiáltottam fel egyik nap.

Azt nézd, milyen durva az ég! – lelkendeztem másnap.

Hogy a francba lehet az, hogy amióta utazunk, azóta folyamatosan ilyen gyönyörűségek tárulnak a szemem elé? – gondolkodtam el a nagy rejtélyen harmadnap. Lehetséges lenne, hogy korábban, odahaza nem voltak ilyen égi tünemények? Aligha hihető. Az viszont tény, hogy napjaim nagy részét zárt térben töltöttem, vagy egy szerkesztőségben ültem, vagy odahaza a gép előtt, ha pedig A-ból B-be akartam eljutni, akkor – a tömegközlekedésen természetesen a telefon kijelzőjére tapadtam – általában úgy rohantam, hogy ajánlatosabb volt inkább a lábam elé nézni.

Csatlakozz az utazáshoz a Facebookon is!

Szóval a napi rohanásban (fű, de utálom ezt a kifejezést!), néztem, de nem láttam, pedig valószínűleg odahaza épp ilyen gyönyörű volt sokszor fejem felett az ég.

Elővettem a gépet, és olyat tettem, amit ha mástól látok, akkor jót röhögök rajta: lefotóztam az eget.

 

És másnap újra lefotóztam.

 

 

És harmadnap ismét.

 

És rájöttem, hogy ezekben a képekben az a nagyszerű, hogyha nem írom oda a helyszínt, akkor azt sem lehet megállapítani, hogy merre jártam éppen, ezek a fotók bárhol készülhettek volna, és bármilyen környezetet odaképzelhetünk a felhők alá. Mert az égbolt “igazságos”, épp olyan tiszta kék, vidám bárányfelhős, vagy éppen háborgó, szürke fellegtenger lehet egy borsodi falu vagy a Rózsadomb felett, egy nyomornegyed kalyibájának lyukas tetején át nézve, mint egy luxusszálloda erkélyéről szemlélve.

Aztán, ahogy a keresőn keresztül kémleltem az eget, azt vettem észre, hogy mint amikor megakad a tű a bakeliten, úgy ugrik vissza az agyam is újra és újra egyetlen gondolathoz: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor, A teljesség felé)

Szóval mostanában ezzel szórakoztatom magam.

 

Csatlakozz az utazáshoz a Facebookon is!