Olvasom a híreket. Leszakadt egy 1 billió tonnás jégdarab az Antarktiszról. Elképesztő méretű szemétszigetet találtak a Csendes-óceánon. Tegnap, augusztus másodikán pedig eljött a pillanat, amikor az emberiség alig több mint hét hónap alatt elhasználta a Föld egy évre elegendő erőforrásait. Vagyis túlfogyasztottunk megint rendesen. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Stephen Hawking úgy jósolja, körülbelül 100 évünk van új, élhető otthont találni, vagy élhetővé tenni egy másik bolygót…. szóval akár még gondolkodhatnánk pozitívan is, hiszen olyan baromi gyorsan fejlődik az emberiség, biztosan kitalálunk valamit száz év alatt. Gondolj bele hol volt még a Facebook 1917-ben! Na ugye!

Csendben csóválom a fejem, és gondolatban eltemetem az emberiséget, miközben húzok egy jót a palackos bubimentes vizemből. Jól esik ebben a nagy melegben!

Nem vagyok fejlődésellenes, nem szeretem, amikor a mai fiatalokat azért veszik elő, mert nyomkodják a telefont, bezzeg „mi egész nap a kertben játszottunk”, írják ezt a facebookra a nagy öregek, nyilván szintén a telefonjukat nyomkodva. Hát, ugye, a példa, amit a gyerek elé állítunk… Ugyanakkor a digitális világ térnyerése – számomra – nem ördögtől való dolog, hanem éppen úgy a fejlődés része, mint ahogy a gőzmozdony volt, meg a telefon, meg hogy e-mailt tudunk küldeni és nem kell a postára várni, és miközben azon siránkozunk, hogy az okoskütyük elválasztanak bennünket és bezárnak a saját kis virtuális buborékunkba, valójában ebben a nagy szétrajzásban össze is kötnek minket. Vagy legalábbis nem ez az, ami valójában elszeparál embertársainktól, csak ezt éppen nehéz belátni és tenni ellene, könnyebb mindig ugye a külső ellenséget ekézni. Írjuk ki a kék plakátra, hogy: „internet”, hogy „telefon”, hogy „AI”, aztán kezdődhet a rettegés.

De nem ezt akartam írni valójában, hanem azt, hogy amellett, hogy élvezem a modern kor vívmányait és nem vágyom vissza a kőbarlangba csontot rágni, bizony azok közé tartozom, akik rohadtul nem kívánnak egy másik halott bolygóra telepedni – bár ez valószínűleg az én életemben nem fog bekövetkezni, az unokákkal meg törődjenek mások –, szóval legyen szíves, mindenki változtasson szépen a magatartásán! Ja… vagy úgy… hogy ezt magammal kellene kezdeni? Az már egészen más.

Akkor itt az ideje, hogy elkezdjem.

Tehát úgy döntöttem, ahelyett, hogy tovább csóválom a fejem, és siratom az emberiséget, inkább belátom, hogy én magam is a tagja vagyok, éppen ezért én is tehetek valamit. Meg te is. Meg te is. És igen, te is ott a sarokban.

És nagyon jól tudom, hogy nem rajtam fog múlni. Hanem mindenkin. De hát mindannyian lacik vagyunk! És mint tudjuk: „sosem értettem, hogy miért nem tesz már valaki valamit. Aztán rájöttem, hogy én is valaki vagyok.”

Szóval ennek szellemében mostantól keresni fogom a módját, hogy nem túl környezetbarát furgonlakó (érted, dízellel megy a kocsi) életmódunk mellett is minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyjak magam után. Van kedvetek nektek is belevágni? Csináljuk együtt!

Legyünk mind ökolacik! Coming soon….

És hogy a kezdőképnek is legyen valami értelme, zárom írásom egy jövőbemutató, bizakodónak nem nevezhető, mégis lelket megnyugtató verssel, hiszen úgyis „mindmeghalunk”.

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton –
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

(József Attila)

Kövesd a mindenkilaci blogot Facebookon is!