Ülök a lakókocsi előtt a kempingszékben. Este tíz múlt, a szürkületnek már vége, de még halványan dereng az ég utolsó kékje és még a fűzfa sem kopott sziluetté csupán. Még kivehetőek a föld felé nyújtózó hosszú liánágak határai, még odaképzelhető a levelek zöldje. Hallgatom a surrogását. A legandalítóbb muzsika a földön. Ha öregember lennék, most rágyújtanék egy pipára, úgy hallgatnám.

A levegő hűl, de még nem hűvös, kellemes a nappali hőség után. Enyhe libabőr a karjaimon. Kardigánt már vettem, de mezítláb még jó. A megélénkülő esti szél megcsiklandoz a lábujjaim között. Épp megfelelő hőmérsékletűre hűti majd a kocsit, mire aludni megyek.

A kutyám mellettem fekszik, ébrenlét és álom határán csendesen figyel, a legkisebb neszre is hegyezi a fülét. Elrebben egy-egy denevér felettünk.

Derült, illatos, enyhe esete. Túlságosan is tökéletes három hét esőzés után. Igazi ajándék ez.

Kövesd a mindenkilaci blogot Facebookon is!