Talán percek telhetnek el, mire észrevesszük a tömegben. Kopott hosszú barna kabátban, görnyedt háttal ácsorog, remegő kérges kezeiben oly óvón morzsolgatja az eurócenteket, mintha egy apró madár törékeny testét melengetné.
„Mire vár? Kért már tőled?” – kiálltok át a stand másik oldalába a férjemnek, persze tök nyugodtan magyarul, azt úgysem értik errefelé. „Tőlem még nem. Nem tudom, mit szeretne.” – érkezik a válasz.
A férfi zavartan rebbenő tekintettel figyeli a portékát, a frissen sülő kalácsot. Mikor intek neki, mint valami filmben, úgy válik ki a tömegből, minden más, az emberek, a bódék, a karácsonyi fények, csak elmosódott háttérré válnak.
„Mit adhatok?” – kérdezem, és nem tudom nem észrevenni az idő szántotta barázdákat a szemei körül, és a szakáll rejtekében lefelé görbülő ajkakat.
„Ez nagyon finom volt.” – mutat a vendégek számára kitett kóstolóra, majd lesüti a szemét, úgy számolgatja az aprópénzt. Nyilvánvalóan nem lesz elég.
Papírzacskóba teszek egy kalácsot és odanyújtom neki. „Jó étvágyat! Hagyja csak a pénzt.” – mondom, ő pedig meglepetten szorítja magához a kalácsot, majd köszönömöt rebegve, menekülő vad módjára hajlongva hátrál és visszaolvad a tömegbe. Mire egyet pislogok, már el is tűnt, egy pillanatig még keresem a tekintetemmel, aztán mosolyogva fordulok a következő vásárlóhoz. „Jó napot, mit adhatok?” – és a vidám adventi vásári forgatag pörög tovább, csupán a szívemben marad valamiféle szégyenérzet, a retinámba égve pedig a kép, ahogy bütykös ujjaival szorítja a kalácsot.
mindenkilaci – útikalauz furgonlakóknak a Facebookon is