Vitába keveredtem. Hol máshol, mint a cicaharcok arénájában, a virtuálgladiátorok élet-halál harcában: Facebookkommentben. A vértelen vita vége nagyjából az lett, hogy jobb lenne, ha aktuális magyar társadalmi kérdésekben inkább nem mondanék véleményt. Hogy miért? Mert külföldön élő magyar vagyok. Tehát ez az új címkém. Úgyhogy a nevem: kuss.
Mert aki külföldön élő magyar, az nem értheti igazán az igaz magyar emberek igaz szenvedését. Aki távol él a hazájától, annak könnyű. Ugye. Magyarázni. Meg osztani az észt. A hazai helyzetről. Meg demokráciáról. Vagy bármiről. Miközben eszi a kerítést (érted, kolbász) és tömi az euro milliókat a párnahuzatba. Csak otthon nehéz. De ott nagyon.
A címkét egyébként viszonylag könnyedén nyertem el, nem kellett túl sok kritériumnak megfelelnem. Az sem számít, hogy nem is vagyok valójában külföldön élő magyar, hiszen csak az év egy részét töltöm a határon túl. Az sem számít, hogy ez csupán két éve van így, és előtte lehúztam én is a magam harminc évét a kis magyar valóságban. Igen. Két éve még mindent sokkal jobban értettem.
„Ha nem szavaztál, akkor mit magyarázol?” – jön az újabb kritérium, aminek meg kellene felelnem a szabad véleménynyilvánítás jogának gyakorlásához, a kérdezőt rég nem érdekelve, hogy a valóságnak (szavaztam) mennyi köze van a rólam (jelen esetben külföldön élő magyarok egy példánya) kialakított képhez.
„Lehet menni tüntetni.” – Ha voltam, persze az sem jó. Nem számít. Nem tüntettem elég jól. A Parlament még áll, a Kossuth tér sincs felégetve és felhintve sóval.
„Nem is Magyarországon adózol és dolgozol.” – És egyébként az megvan, hogy Magyarországra az EU-s kasszából folynak (még) a pénzek, tehát ha valaki külföldön adózik, abból a hazai sta… kórházak is épülnek?
Mi lehetne tehát a végső érv? Mi az igazi probléma velem, a külföldön (nem) élő magyarral? Mi az, amiért még véleményt sem mondhatok a hazai politikai, társadalmi helyzetről? Amiért, ugyan megteszem a magamét, hogy jobb legyen, mégsem teszek eleget?
„Mert nem itt vagy, hanem ott. Próbálj meg itt boldogulni.”
Mondjuk ki tehát: nekem egyszerűen könnyebb.
Aki külföldön dolgozik annak könnyebb. Hiszen azért ment el. Nem? Persze. Biztosan ezt gondolja Zoltán is, miközben hat vendégmunkással osztozkodik a szállásán és megy mindennap láncfűrésszel szabdalni a marhát a holland vágóhídra. Vajon ő is tudja, hogy neki könnyebb? Hogy nem volt munka a környékükön, ezért lépett le? Na tessék! Ha igazán kemény lenne, otthon maradt volna. Akkor aztán jogosan panaszkodna, lehetne a hazai helyzetről véleménye.
Ahogy a több százezer külföldön dolgozó magyarnak is.
Mi, „külföldön élő magyarok”. Mi lettünk a társadalom új cigánysága. Amikor a szavazatuk kell, akkor a legjobb barátaid vagyunk. A haverok, a rokonok, a király arcok. Akik jól tették, hogy belevágtak. Akiket lehet emlegetni egy bús beszélgetés során. „Hallod, ők elhúztak”. „Igazuk van”. „Ők megcsinálták”. „Ha tehetném, mennék én is.” „Á, én nem tehetem”. Hiszen mindenki ismer rendes külföldön élő magyart is.
De ők azok, akik ha nem értenek veled egyet, akkor mehetnek a levesbe. Akikkel csak a baj van. Akik inkább ne is szavazzanak, mert miért döntenek a te életedről is. Azt sem tudják, mit beszélnek. Ott a távolban, ahol terem a pénz, dolgozni sem kell érte.
Működik a kettős mérce, és működik az oszd meg és uralkodj elve. Még ott is, ahol egyébként egyetértés lenne. Ehelyett vannak ők és vagyunk mi. És a mi helyett is újabb én és mások.
Honnan is tudhatnám milyen nehéz otthon! Marokkóban nyaraltam. Visszajöttem. De láttam, hogy mit hagytunk ott a hátunk mögött. Talán tényleg csak viszonyítás kérdése.
Nekem könnyebb.
Ez jár a fejemben akkor is, amikor egy német kisváros határában, a szakadó esőben, bőrig ázva bontjuk a kürtőskalácsos bódét, miután három nap alatt ledolgoztunk 38 órát. És ez jár a fejemben akkor is, amikor végre bemászunk aludni a lakókocsiba. Amiben itt, Németországban lakunk.