Kalóz, matróz vagy világutazó – ez volt a válasz, ha valaki gyerekkorában megkérdezte Gyurkovics Rónától, mégis mi szeretne lenni. Később úgy tervezte, hogy apja nyomdokaiba lép és festőművész lesz, végül az ELTE földrajz szakán kötött ki, hogy aztán cipőkészítő legyen.

„Szabadkán születtem és nevelkedtem, dolgoztam gimnazistaként a helyi cipőgyárban a futószalag mellett, de akkor még nem gondoltam, hogy valaha ezzel fogok foglalkozni. Az egyetemen jött a felismerés, úgyhogy visszamentem Szabadkára, megkerestem az ismerősömet, aki a cipőgyárban dolgozott és anno beajánlott oda. Ő maga a két kezével még sosem készített cipőt, de ismerte az egész gyártási folyamatot, amit egy asztalnál ülve el is mesélt nekem. Csakhogy míg a gyárban a gép egyik oldalán bemegy valami, a másikon pedig kijön a cipő, nekem ki kellett találnom, hogyan tudom a lépéseket otthon megoldani. Hazamentem, összeszedtem mindenféle, a cipőkészítésre egyébként alkalmatlan szerszámot, szétvágtam édesapám egyik bőrkabátját, és nekiálltam. Ha éppen az a rész jött, hogy fel kell melegíteni a cipőt, akkor betettem a sütőbe, és izgultam, hogy mikor fog kigyulladni.”

Koszos, kopott, de az enyém

Három hónappal később – komolyabb katasztrófahelyzetek nélkül –, el is készült a cipő, ami első darab létére egészen jól sikerült, Róna 120 kilométert is legyalogolt benne.

Közben lankadatlanul képezte magát, oktató videók, képek után kutatott a neten, megismerkedett egy Budapesten dolgozó cipőkészítő lánnyal, aki tanácsokkal látta el, hol tud jó minőségű szerszámokat, alapanyagokat beszerezni. Szép lassan, de egyre jobb tempóban és minőségben készültek az újabb cipők, amiket aztán ő maga és a barátai teszteltek.

„Ebben a típusú tanulásban nagyon elszántnak kell lenned, hiszen nincs egy tanár melletted, aki az elejétől a végéig megmutatja neked, mit hogyan kell csinálnod, nincsen senki, aki számon kér vagy ellenőriz. Viszont ha találkozol egy szakmabelivel, nem kérdezheted meg tőle, hogy te figyelj, hogy kell cipőt készíteni? Mert ez így nem kérdés, és a szakmai titkokat nem is adják ki bárkinek. Egy, maximum két kérdésed lehet egyszerre. Úgyhogy ha összefutottam egy bőrössel vagy egy cipésszel, akkor rákérdeztem egy-egy apró részletre. Így szedegettem össze a tudást.”

Rónának a kezdetektől egy Budapesten akkor már befutott, fiatal orosz cipőkészítő, Anna Zaboeva volt a példaképe, és nagy álma volt, hogy egyszer tőle tanulhasson. „Mindig is az volt a célom, hogy készítsek egy tökéletes cipőt, amit el tudok vinni megmutatni neki. De persze sosem csináltam tökéletes darabot, hogy is csináltam volna, azt sem tudtam, mi az amit még nem tudok a cipőkészítésről.”

Aztán egy szép napon az egyik ismerősével elmentek Anna boltjába körülnézni, és a véletlenek szerencsés egybeesésének köszönhetően, Anna is épp a boltban volt. „Mondtam neki, hogy én is cipőket készítek, például ezt itt, ami a lábamon van, igaz már kicsit koszos és kopott. Megnézte, aztán megkérdezte, hogy tudok-e szabni. Mondtam, hogy tudok, és akkor, szombat este meg is beszéltük, hogy hétfőn kezdek. Életem legjobb állásinterjúja volt, körülbelül hét percig tartott.”

Kövesd a blogot a Facebookon is!

Rónának kezdetben szabás-varrás volt a feladata, két hónappal később pedig gyártásvezető lett. Ez számára tökéletes terep volt a tanulásra, hiszen a manufaktúra minden résztvevőjével kapcsolatba került, látta a gyártás teljes folyamatát. Két és fél évig a hét hat napján a műhelyben dolgozott, vasárnaponként pedig egy cipészmesternél tanulta a talpalást.

„A rendszer szabadságot ad”

Rónának volt egy saját bemutatója is, ami ugyan elég jól sikerült, ő mégsem érezte teljesen a magáénak. „Egyrészt nagyon sokat dolgoztam, ezért nem is nagyon tudtam a bejövő információkat feldolgozni, máshonnan ihletet meríteni, másrészt annyira nagy hatással volt rám Anna munkássága, hogy azt éreztem, ettől egy kicsit el kell távolodnom.”

Egy időre le is állt a cipőkészítéssel, alkalmi munkákat vállalt. „Elég pénzt kerestem, és belesüppedtem abba, hogy most minek hajtsam magam. De közben mindig ott volt a gondolat, hogy én ezzel akarok foglalkozni, csak kell egy kis idő, hogy ez az egész összeálljon bennem. Egy művésznek egyébként is tudatosan törekednie kell arra, hogy folyamatosan érjék hatások, hogy legyen miből táplálkoznia és megújulnia.”

Róna pedig úgy döntött, hogy világgá megy. Na nem azért, hogy megtalálja önmagát, hanem hogy az elmúlt évek leülepedjenek benne és új élményeket gyűjtsön. Első körben Thaiföld-Kambodzsa-Vietnam körútra indult az egyik barátnőjével, majd Indiában töltöttek két hónapot.

„Felszabadító érzés volt, hogy csupán annyi a dolgunk, hogy eldöntsük, merre megyünk.” – Jártak selyemgyárban, ettek hernyót, részt vettek dzsungeltúrán, fürdettek elefántot, robogóztak Észak-Vietnam teraszos rizsföldjein. „Megtanultam búvárkodni, ami nagyon nagy hatással volt rám, a halmotívumok és színek azóta is visszaköszönnek a cipőimben.”

Indiában két hetet egy jógaközpontban töltött, itt minden nap ötkor keltekek, meditáltak, jógáztak, elmélkedtek és elcsendesedtek. Szabadidejében Róna úszott a közeli – állítólag krokodilok lakta – tóban, a meditációt pedig olykor a közeli rezervátumból jövő oroszlánüvöltés kísérte. „Itt jöttem rá arra, hogy a rendszer szabadságot ad. Hogy ha van egy állandó napirended, akkor már nem kell a napod megszervezésére figyelned, hanem arra tudsz koncentrálni, hogy amit csinálsz, az minél jobb legyen.” – Róna azóta is igyekszik eszerint élni az életét, amikor csak teheti korán kel és jógával kezdi a napot.

„Amikor hazajöttem, eldöntöttem, hogy adok magamnak még egy kis időt és aztán újra belevágok, cipőkkel fogok foglalkozni.”

Bőrcipők, tudatosan

Róna jó minőségű anyagokkal, kis szériában dolgozik, a termékeire garanciát vállal, ugyanakkor nem gondolja, hogy ő fogja visszahozni a köztudatba az egykorvolt cipészmesterséget. Erre talán már igény sem lenne.

„Ma már sokkal gyorsabban változik a divat, és még aki nem követi az aktuális trendeket, annak a fejében, a saját magában történő változások is sokkal gyorsabbak. Persze előfordul, hogy valaki ráakad egy nagyon jó darabra, és azt bármeddig viselné, azonban a legtöbb ember ma már nem akar öt-tíz évig hordani egy cipőt. Törekszem a tartósságra, de én inkább a designra, a változatos színkombinációkra, új modellek tervezésére fókuszálok.”

És habár elsősorban bőrrel dolgozik – mivel ez a legalkalmasabb anyag a cipőkészítésre, és ezzel tudja leginkább megvalósítani az elképzeléseit –, Róna ebben is törekszik a tudatosságra.

„Olyan helyen szerzem be a bőrt, ahol cipőgyári maradékokat árulnak. Számomra ez még jobb is, hiszen így kisebb táblákhoz jutok, de nagyobb a színválasztékom. Egyik kedvenc részem az egész folyamatban, hogy a színekkel játszhatok. Előfordul, hogy egy színkombinációból tényleg csak egy pár készül, mert annyi alapanyagom volt éppen. A legkisebb darabokból készülhetnek kiegészítők, pántok, díszítések vagy ékszerek. Amit lehet, felhasználok, olyan még nem fordult elő, hogy bőrt kidobtam volna.”

Róna azóta túl van egy újabb bemutatón, a tavalyi évben pedig már meg tudott élni saját cipőinek a készítéséből és eladásából. Új kollekcióit külföldi fesztiválokon mutatja be, ezek hatására érkeznek az újabb megrendelések. A végső cél az lenne, hogy egy saját kis műhelye és bemutatóterme legyen, és egy kis csapattal együtt dolgozzon. Akkor tényleg csak az alkotásra összpontosíthatna. Ugyanis a márkaépítés fontos, de számára az igazi öröm mégiscsak az, ha maradhat a kaptafánál.

 

Róna különleges cipőit itt nézegethetitek, a mindenkilaci blogot pedig itt tudjátok követni!