Stucni kutya nyöszörgésére ébredek. Épp csak résnyire nyitom a szemem. Nagy kerek szemeivel várakozóan néz rám. Ismerem ezt a nézést. „Azonnal ki kell mennem” – mondja. Tegnap este valószínűleg túl sok sós vizet nyelt a parton. Úgy teszek, mint aki mélyen alszik, de persze egy pillanatig sem hiszi el. Erőt veszek magamon, és kikászálódok az ágyból. Álmosan pislogok, míg végez a dolgával. Megkönnyebbülten szaladgál körülöttem. A jókedve rám is átragad. Ha már így alakult nem fekszem vissza. Felteszem a kotyogóst a gázra. Míg várom, hogy lefőjön a jó erős fekete, ülök a kempingszékben és hallgatom a sirályok rikoltozását. Sercegve-prüszkölve ömlik a kávé.
Nem sokkal később már a parton vagyok. Korán van. Sehol senki. Illetve mégis. Néhány korai merengő. Nézik a tengert és belevesznek a hullámokba. Egyébként üres a part. Földöntúli hangulat. A végtelen horizont és az élet nyomai.
…
Délutánonként a part megtelik strandolókkal. Ez most csupán egy sejtés.
Vajon mi járhat a fejében?
Lágy fű hajladozik a sós tengeri szélben. Hívogat, hogy végigsimíts rajta. De csalfa. Tenyeredet apró hegyes lándzsáival megböki.
Sehol senki. Csak a múlt nyomai.
Az öltözőkabinok türelmesen kémlelik a láthatárt. Belsejükben napágyak és színes napernyők várakoznak csendesen.
A sós tengeri szél nem pihen, elvégzi a munkáját
A homokos part nem öregszik. Ráncait kisimítja a szél.
Az idő körbejár. Az árnyak követik.
Ár-apály. Elemi törvény. Áldozatokat kíván.
A homok formát ad a szélnek. Valaki erre járt.
“Nélküled csak üres héj vagyok” – mondta, de a sirály csak nevetett rajta
Az első látogató. Árnyéka önmagának.
A párhuzamosok a végtelenben találkoznak…
Sárga gumicsizmájával taposta el az égboltot a felfedező.
Kövesd a mindenkilaci blogot Facebookon is!
