A ma már saját bőrfestő műhellyel rendelkező László és felesége huszonhét évvel ezelőtt a “jobb élet reményében”, szinte egyik napról a másikra költöztek ki Nyugat-Németországba. László bőrkárpitos műhelye ma már a német vasúttársaságnak (Deutsche Bahn) is bedolgozik. – Magyarok a nagyvilágban. Mert egy kicsit mindannyian lacik vagyunk. 

Nagy László eredeti végzettségét tekintve kertész, dolgozott is évekig a szakmájában, a BKV-nál. Hogy bőrfestő szakember lett, és hogy Németországban lett saját vállalkozása, tulajdonképpen a véletlenek szerencsés egybeesésének köszönhető. Na meg annak, hogy László mindig élt is a kínálkozó lehetőségekkel.

Akarsz húszezret keresni?

“A feleségem a közeli játszótérre járt ki mindig a gyerekekkel. Ott találkoztam egyik este a barátnőjének a férjével, Kun Tamással, az egykori Tűzkerék zenekar basszusgitárosával, és ő kérdezte meg tőlem, hogy mennyit keresek kertészként. Mondtam, hogy háromezer forintot, mire megkérdezte, hogy akarok-e holnaptól húszezret keresni. Azonnal rávágtam, hogy persze, mit kell tennem?” – László másnap reggel hétkor azonnali hatállyal felmondott a munkahelyén, és kilenckor a bőrfestő műhelynél jelentkezett.

A szakmát menet közben sajátította el, eleinte bőrkabátok festésével, javításával foglalkoztak, majd a Kádár-kori budapesti luxusszszállodák (Hilton, Hyatt, Intercontinental) bőrbútorainak lettek az állandó „bőrösei”.

mindenkilaci a Facebookon is

„Ez volt számomra a nagy iskola, az itt megszerezett tudásból élek tulajdonképpen a mai napig.” – meséli László. A probléma csak az volt, hogy hiába dolgozott éjszakánként hotelekben, nappal pedig vállalt kertépítést is, a rengeteg munkából nehezen éltek meg, miközben a családjával is alig találkozott – ezért úgy döntöttek, megpróbálják nyugaton.

Holnap kezdhetsz

„Még a közelgő események előtt, a rendszerváltás előtti évben hagytuk el az országot.” A feleségének voltak német felmenői, ezért próbálkoztak a németesítéssel, ami nem jött össze. A lakásukat jócskán ár alatt adták el, és anélkül, hogy lett volna biztos munkalehetőségük, ideiglenes tartózkodási engedéllyel elindultak Németországba.

Lászlónak volt már kint egy bőrfestéssel foglalkozó ismerőse, ő ajánlotta be egy nagy, bútorok festésével és kárpitozásával foglalkozó céghez. „Elmentem egy próbanapra, mondták, hogy keverjek ki egy színt, amivel ők már vagy fél napja szöszmötöltek. Nekem a színkeverés a kabátfestés miatt elég jól ment, és körülbelül öt perc alatt kész is voltam vele. Másnap kezdhettem is.”

László 13 évig dolgozott a cég bőrfestő részlegén, és éppen aznap, amikor megkapta a végleges tartózkodási engedélyt, letartóztatták a főnökét csalás miatt, de László szerint nem csinált semmit, csak volt egy befolyásos rosszakarója. Ettől függetlenül a főnökét és a feleségét is egy hónapra lecsukták, és úgy tűnt, hogy tönkremegy a cég. Mivel épp meglett a tartózkodásija, maszekká válhatott, és át tudta venni a bőrfestő részleg irányítását.

A cég licencekkel is foglalkozott, így László a cég képviselőjeként szó szerint az egész országot bejárta, ő tanította be az alkalmazottakat, a legnagyobb bútorgyártókkal került kapcsolatba, a részlegvezetésből pedig egy idő után saját vállalkozás lett. Ma már az otthonától kétsaroknyira saját műhelye van, és a privát megrendelések mellett többek között ő a Deutsche Bahn, vagyis a német vasúttársaság „bőröse” is.

A barátok hiányoznak

Vállalkozónak lenni persze Németországban sem könnyű, de látva a magyarországi sorstársait, tisztában van vele, hogy itt legalább megéri dolgozni, az embereknek van pénzük, hogy megfizessék a szolgáltatását. Ma már László felesége is lakberendezőként dolgozik, ami azért nagy szó, mert egyáltalán nem általános, hogy első generációs bevándorló irodai munkát kapjon.

Tehát bejött nekik a kiköltözés, ennek ellenére mégis van hiányérzete, és ma már nem biztos, hogy ugyanígy döntene. Mint mondja, szenvedés volt az első néhány év. A gyerekek tizenévesek voltak, amikor kijöttek, de a nyelviskolában jóval kisebbekkel kerültek egy csoportba. „Külföldiként, főleg egy sváb faluban, nagyon nehéz, nem igazán fogadnak el. Nyolc éve lakunk ugyanabban a faluban, de a szomszédasszonyon kívül nem sok emberrel beszélgetünk. Pedig elég barátkozós vagyok, nekem elég, ha rám mosolyognak, azonnal szóba elegyedek. Az ügyfeleim ugyanakkor mindig azt mondják, hogy mennyire szeretnek minket, magyarokat, hogy milyen kellemes az akcentusunk.”

Ugyanakkor már azzal sem tudna igazán együtt élni, ahogy Magyarországon mennek a dolgok. „A szüleim miatt ismerem a kórházakat, és szörnyű volt szembesülni az otthoni állapotokkal meg az orvosok és a nővérek hozzáállásával. Németországban kétszer voltam kórházban, ég és föld a különbség. Itt egy rossz pofavágás nincs a nővérek részéről, még ha vendégmunkás is, meg van tanítva arra, hogy a beteg a fontos, és semmi más. De ha otthon étterembe megyek vagy taxit hívok, akkor is vannak rossz tapasztalataim.”

A legjobban a barátok hiányoznak neki, a régi vendégségek és a közös nyaralások. Ha pedig hazalátogat, és meglátja a távolban Budapestet, mindig elérzékenyül. Büszke arra, hogy neki és a gyerekeinek a mai napig magyar útlevele van, hogy egymással még mindig magyarul beszélgetnek, és azt szeretné, ha unokája is megtanulna magyarul.

A Fradi-szív örökké dobog

Ma Lászlónak a legerősebb kapocs, ami Magyarországhoz köti, az a Fradi. Fanatikus drukker: naponta körülbelül tízszer nézi meg a csapat hivatalos oldalát, hogy mindig első kézből értesüljön az újdonságokról. Ugyan csak egy-két meccsre jut ki egy szezonban, de a mai napig megveszi az éves bérletet, mert fontos neki, hogy meglegyen a saját helye, és hogy ezzel is támogassa a csapatot. Azt pedig élete legnagyobb élményeként tartja számon, hogy találkozhatott Fischer Pállal, Pintér Attilával. Nyilasi Tiborral pedig kezet foghatott.

 

„Ha Budapesten vagyok, és játszik a Fradi, nem fordulhat elő, hogy ne legyek ott. Elszomorít, hogy az utóbbi időkben nincsenek nézők. Megnyerjük húsz ponttal a bajnokságot, és hétezren vannak kint. Élőben láttam a magyar-osztrák EB meccset is, ahol a magyar szurkolók a saját játékosaikat szidták, meg azt ordibálták, hogy cseréljék már le a Szalait. Aztán persze a Szalai rúgott egy gólt, de akkor is, a játékosnak milyen pluszt adhat az, amikor megy taccsot dobni, a szurkolók leheletét a tarkóján érzi, és azt hallja, hogy az anyját szidják? Nekem furcsák ezek a dolgok.”

Búcsúzáskor megmutatja egy fotó erejéig a Fradi melegítőjét. Pózol vele egyet, aztán visszateszi a szekrénybe, majd leakasztja a fogasról a Fradi címeres esőkabátját, felmarkolja a lakáskulcsát – amin szintén Fradi kulcstartó fityeg – és elindul a műhelybe, amelynek falán Radics Béla szólózik.

 

mindenkilaci a Facebookon is