Végre észak felé vesszük az irányt. Talán nem túlzás, ha azt állítom, egész nyáron ezt a pillanatot vártuk. Egy vásárt kifejezetten emiatt vállaltunk be, mint ahogy a 600 kilométeres utazást is.

Az utóbbi negyed órában percenként sandítok a GPS-re. Vajon mikor jelenik már meg a kis nyilacska útjában a nagy egybefüggő kékség: az Északi-tenger?

Érkezés

Városokon suhanunk át és hagyunk magunk mögött, az épületek fokozatosan jellegzetes egyforma formát öltenek. A vörös téglaépületekhez tartozó kertekben a kerti törpék helyét apró világítótornyok veszik át, a házak falán kovácsoltvas vasmacskák és vitorlások hirdetik: itt bizony tengeri nép lakik. Talán csak az elme játéka, de már az orrunkban érezzük a sós tengeri levegő illatát.

mindenkilaci – útikalauz furgonlakóknak a Facebookon is

Még egy gyors bevásárlás mielőtt megérkeznénk. Az áruházban külön polcot szenteltek a szuveníreknek. Majdnem veszek is magamnak egy kagylókkal és mentőövekkel dekorált bögrét. Melyiket válasszam? Nem tudok dönteni. Inkább nem is veszem meg. Hiszen ezek annyira gagyik. Persze már a kasszánál megbánom.

Végre leparkolunk. Jobbra zöld domb takarja el a horizontot. A töltés. Mint Rocky, úgy szaladok fel rajta, hogy végre megpillantsam…

a tenger hiányát.

Apály a tengerben

Merthogy délután van, ez itt az apály ideje. Vagyis annak az ideje, hogy egy kellemes sétát tegyél ott, ahol nemrég még a felfoghatatlan víztömeg ringatózott, a Föld legnagyobb összefüggő árapálysíkságán.

Most mi is legalább ötszáz métert simán besétálunk. Az iszapban furcsa buborékok domborodnak, mintha valamiféle felfakadás előtti kelések lennének, itt-ott furcsa férgek tekergőznek még fel nem száradt pocsolyákban.

Állok a bokáig érő vízben, és elengedem a fókuszpontot. A semmibe révedek. Olyan, mintha a tenger közepén állnék. Fantasztikus és félelmetes érzés egyszerre. Megszédülök. A víz mozog most, vagy én hullámzok a mozdulatlan vízfelszínen? Nem tudom eldönteni. Mint amikor a vonaton ülsz indulásra várva, és úgy érzed hátrafelé gurulsz, pedig csak a másik vágányon indult el egy szerelvény.

Feszíteni kezd belülről ez a végtelen látvány. Sikítani kéne. Gondolom, de nem teszem. Annyira közhelyes lenne. Meg egyébként is, biztos elcsuklik majd a hangom és csak valami furcsa nyöszörgés lesz belőle, meg egyébként is… mire végiggondolnám, már ki is szakad belőlem.

Már a part felé tartunk, amikor a távolból kiáltást sodor felénk a szél. Valaki ordibál a végtelennel.

Apály a parton

A part üres. Vége a szezonnak. Még egy utolsó napozószék várakozik arra, hogy őt is elvigyék téli álmot aludni.

Sétálok a part vonalát követve az iszapban. A tenger az élet bölcsője és a temetője egyben – ilyesféle magasztos gondolatok járnak a fejemben, ahogy az ezernyi partra vetett kagylóhéj ropog a gumicsizmám alatt. Már üresek, a sirályok gondosan kilakoltatták őket. Ott a kövön egykori rák ollója hever, amott egy medúza szivacsos teste adja át magát az enyészetnek, itt pedig egy széttört borosüveg – talán valamikor üzenetet küldtek benne.

Egy rák egy pohárnyi vízben egy szikla mögé menekül. Vajon tudja, hogy már csak órái vannak hátra?

Naplemente

Estére lehűl a levegő és megélénkül a szél. Még egy óra és lemegy a nap. Ki tudja, mit hoz a holnap? Úgy döntök, megnézem a naplementét.

Lassan kúszik egyre lejjebb a fakó képű égitest, vékony felhők mögé bújik szégyenlősen, pasztellszínűvé varázsolja a tájat. Alábukhatnál egy kicsit gyorsabban is – kapom rajta magam a nem túl romantikus gondolaton. De hát mi ez a türelmetlenség bennem?

Hideg van. Meg fogok fázni. Érzem, ahogy szép lassan hűl ki a mellkasom. Mellettem a padon Stucni kutya ücsörög, egykedvűen nézelődik. Megsimogatom. Jól esik az átfagyott kezeimnek apró testének melege.

Menni kéne már, csípős ez az esti szél.

Lassan alábukik a nap, elmosódik a táj.

Éjszaka

Lassan éjfél van, amikor a kutyákat elvisszük még egy körre. A töltésre felkapaszkodva eltűnnek mögöttünk a város fényei, és csak a végtelen, súlyos, dermesztő feketeség fogad. Sehol egy utcai lámpa, és sehol a csillagok. Tudom, hogy valahol előttem ott hullámzik a tenger, de egy méterre sem látok el. Most nincsen horizont. Képzeletemben a tenger közvetlenül a lábaim előtt nyaldossa a partot, majd körbevesz. Milyen lehet éjszaka egy apró hajón hánykolódni kint a nyílt vízen? Nyomasztó gondolat. Megborzongok. Képtelen vagyok néhány percnél tovább maradni. Visszakívánkozom az emberek közé.

„E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.”

Hajnal

Nézzük meg a napfelkeltét! Főzünk hajnalban egy nagy adag kávét, és kimegyünk a partra meginni! – tervezgetjük este lefekvés előtt. Órát állítok 5:50-re.

Másnap orkán erejű szélviharra ébredünk. Szaggatja a lakókocsi elősátrát és imbolyog tőle maga a kocsi is. Biztosan felhős az ég, úgysem látnánk semmit – nyugtatom meg a lelkiismeretem miközben lenyomom az órát és a fejemre húzom a takarót.

Dagály

Csak valamikor késő délelőtt mászunk elő a kocsiból és megyünk ki a partra. Rettenetes és gyönyörű látvány fogad. A háborgó tenger. Mintha az ég és a föld helyet cserélt volna. Vagy inkább egybeolvadt. Ég a tenger és felhő a víztömeg.
A sirályok egy helyben lebegnek. Képtelenek előrébb jutni. Talán még jól is jön nekik ez a vitorlázás így zsákmányra lesve.

Kitárom a karomat és felpuffad rajtam az esőkabát. Nekidőlök a szélnek. Megtart. Arcomba sós vízpára csap. Érkezik a vihar.

Sosem áztam még el vízszintes esőtől. Szörnyű, de élvezem.

Búcsú

Még gyorsan felszaladok a töltésre egy utolsó pillantást vetni a tengerre. Dagály van. „Szia tenger!” – kiáltok oda neki, mint valami dedós, és már rohanok is vissza a furgonhoz. Mielőtt következő állomásunk felé vennénk az irányt, még beugrunk a boltba venni valami harapnivalót az útra. Lekapok egy bögrét a polcról. Csak két euró. Van rajta mentőöv és vitorlás hajó. Jó lesz ebből inni majd a forró tehát, ha már sikeresen megfáztam.

 

Csatlakozz az utazáshoz a Facebookon is!