Egy panaszkodós bejegyzés rendel! Kéretik a következő sorokat nem túl komolyan venni!

„Ezt kellene inkább lefotóznod és kitenni a blogra!” – mondja az egyik barátunk, miután szemügyre vette a lakókocsinkat. Egészen pontosan a kupit benne. Merthogy lakóautó tulajként ő maga is tisztában van azzal, hogy a furgonlakólét messze nem merül ki abban, hogy az ablakon kikönyökölve énekled a szánsájnreggit, vagy hogy a kora reggeli napsütésben full mékápban jógázol idilli alpesi tájjal a háttérben, miközben a kutyáid vigyázz fekvésben henyélnek melletted, a férjed pedig mintha csak egy barber shop reklámplakátjáról lépett volna le, a legújabb trend szerint nyírt szakállfrizkóval és spontánul laza, mégis elegáns hipszterszerkóban nyújtja feléd fültől fülig érő mosoly kíséretében a frissen gőzölgő kávét, amit az erdőben szedett gallyakból rakott tűz felett főzött le a maga őrölte arabikából, miután megfejte a milka tehenet.

Tehát nem, nem csak erről szól.

Eddig sem árultam zsákbamacskát, nem állítottam, hogy a vándor életmód egy édes-ragacsos vattacukor melyet egy unikornis pottyantott ki szivárványszínű bélgőzök kíséretében, azt is megmutattam, amikor éppen egy konténer mellett reggeliztünk, és azt is, ha egy gusztustalan betonparkolóban találtunk csak szállást, vagy ha éppen 17 órát utaztunk és rostokoltunk a dugóban.

Barátunk szerint azonban ez sem elég, hogy átjöjjön a lényeg.

Akkor tessék, most elmesélem egy hetünket, melyet elsősorban a kialvatlanság, a lakókocsiban eluralkodó káosz, és legfőképpen a kilométerundor jellemzett.

Első felvonás

Három nap alatt harminchat óra meló, aztán levezetésképpen még négy óra standbontás és pakolás, hogy aztán némi alvás után hazafelé vegyük az irányt.

Utazásunk oka igazán örömteli, gyermekkori barátnőm kimondja a boldogító igent. Szerencsére erről már hónapokkal korábban értesítettek minket, így tudtunk egyáltalán jelen lenni a nagy napon. Ez is az utazó életmód része, nem igazán tudsz részt venni otthon spontánul szerveződő programokon.

Kövesd a blogot a Facebookon is!

Még meg sem iramodik a vér az ereimben a reggeli koffeinlöket hatására, de már túl vagyunk az első száz kilométeren. Hasítunk a pályán. Vagyis csak hasítanánk, ha Ernő, a lakókocsink világítása megfelelően működne. De miért is működne megfelelően bármi is egy 42 éves lakókocsin? Néha kihagy az index és a féklámpa, világításról pedig ne is álmodozz! Az előbbi igazán jó móka például útépítéseknél, amikor be kellene sorolnod, utóbbi pedig az alagutak egyhangúságát dobja fel egy kis adrenalinfröccsel. Mindez ezer kilométeren át, 85 kilométer per órával. És persze jó lenne világítás hiányában sötétedés előtt hazaérni.

Harc az idővel és a fogyni nem akaró kilométerekkel.

Akármilyen hihetetlen, mégis eljön a pillanat, amikor végre átlépjük a határt. Megérkezünk kishazánkba. Autópálya-matricát kell vennünk, forint nincs nálunk, kártyával fizetek. Az összeget átváltják euróba, és ezt az összeget húzzák le a számlámról, de forintról adnak nyugtát. Hát igen, a pénzváltás jó biznisz, főleg ha nincsen nyoma. De ezen nem is akadok fenn, mint ahogy azon sem, hogy az első ember, akivel találkozunk, egy kedves idős hölgy a matricaértékesítő bódéban, valami cigány Lajos hózentróglijáról viccelődik. Nem értem. Nem is akarom érteni. Megyünk tovább.

Második felvonás

Este tízre érkezünk meg a lakókocsi-szervizbe, nyilván nem találunk már senkit a telepen. Csupán a biztonsági őrt, aki láthatóan nem hiszi el nekünk, ágrólszakadt utazóknak, hogy másnap reggelre időpontunk van a szervizbe, úgyhogy leparkolnánk és megaludnánk a kapu előtt. Nem küld el minket, ennyire nem konkrét, csak felhívja a figyelmünket, hogy itt hajnalban bizony nagyon hangos munkagépek fognak dolgozni. És hát a rendőrség! Az bizony minden éjjel járőrözik erre!

Ha azt hitte, ezzel sikerül minket eltántorítani, akkor tévedett, aludtunk mi már ennél cudarabb vidéken. Persze végül sem rendőr, sem munkagép nem jár a közelünkben.

Reggel túl vagyunk az első kávén mire szállingózni kezdenek a szerviz munkatársai, hogy aztán kiderüljön nincs is olyan alkatrészük, ami nekünk kellene. Húzunk át a következő szervizbe. Aztán vissza az elsőbe. Újabb időpont péntekre. A kocsinak addig is helyet kell találni, hiszen nem tudunk bárhol parkolni a 11 méteres szerelvénnyel.

Harmadik felvonás

Tovább a közelben lakó barátokhoz, a kertjük előtt lesz elég hely, és ha már fél éve nem ittam alkoholt, éppen itt az ideje, hogy a viszontlátás örömére koccintsunk egyet. Alvás ismét egy kapu előtt, ahonnan azonban hajnalban odébb kell gurulnunk, hogy barátaink ki tudjanak állni a kocsival, hogy munkába siessenek. Nagyjából egy percet töltünk a szomszéd kapuja előtt, amikor megjelenik a tulaj, dúl-fúl, hiszen „mi lenne ha” épp most kellene a beteg édesanyját kórházba vinnie. Sanyi kezében ott fityeg a slusszkulcs, pislogunk nagyokat, nem igazán értjük a problémát, mindenesetre jobbulást kívánunk az anyukának, és már megyünk is tovább. Ismét irány a szerviz, az autó végre megjavul, vissza a barátokhoz parkoltatni a kocsit.

Na, most végre fújhatunk egy kicsit.

Ja, nem, még valami normális gúnyát kellene szerezni az esküvőre.

Jöhet a lakodalom.

A másnap kilőve.

Kezdődhet egy újabb hét. Irány a telek. Előtte azonban beugrunk az optikába a lencsékért, és ha már a barátunk az optikus, maradunk is egy csöppet. De csak néhány perc, mert menni kell a postára, átirányítani a leveleinket. Ha már itt vagyunk, ugorjunk be a néhány utcára lakó barátainkhoz is. Már lassan egy éves a gyermek és még csak egyszer láttuk. Ez is az utazó életmód része. Odahaza elrohannak melletted az események.

Este még bevásárlás, pakolás, mert holnap indulunk vissza Németországba. De mielőtt nyugat felé vennénk az irányt, még jöhet a kardiológia. Rendetlenkedik a szívem. Talán a stressz? Ugyan már!

Egy hónapot vártam az időpontra. Még másfél órát ülök a folyosón. Na, ezek is biztos rendelési időben cseverésznek és kávézgatnak – gondolom magamban. Délelőtt 11-kor bejutok, és ahogy csukom be magam mögött az ajtót, még elcsípem egy beszélgetés végét.

„Ma még nem ettem.”

„Hát egyél valamit.”

„Nincs rá idő, sokan várnak.”

…

„Dohányzik?” – kérdezi az orvos.

„Hát, igen, elég sokat.” – vallom be én.

„És mikor akar leszokni?” – kérdezi a doki.

„Ha azt mondja, hogyha nem hagyom abba, akkor egy hét múlva meghalok, megpróbálhatom.” – mondom én.

“Renden. Meg fog halni.”

Hasonlóan könnyed csevejjel folytatódik a vizsgálat, majd megkérdezi:

„Megy vissza Németországba? Vihetne pár beteget is”.

Mire én: „Igen, elég sokan vannak odakint. De főleg azért morcosak, mert kiderült, hogy egy időpontra hárman is várnak.”

Erre a doki: „Így legalább egy hónapon belül bejutnak. Ha nem írnék be egy időpontra három beteget, akkor szeptemberig kellene várniuk.”

Nézem a dokit. Korombeli lehet. Még van hite. És ma még nem evett.

…

Amikor ezt a bejegyzést írom, éppen elhagytuk Bécset. Még ötszáz kilométer van ma előttünk. Kilométerundorom van, úgy érzem, képtelen vagyok végigülni ezt az utat, percenként pozíciót váltok. Teljesen ki vagyok facsarva, mintha napok óta nem aludtam volna. És tényleg. Az vigasztal, hogy most egy jó ideig nem kell újra megtennünk ezt a kört. Mégis elfog a szomorúság. Jó volt itthon lenni.

Hogy valamivel elüssem az időt, elmajszolok egy szendvicset.

A kifli szikkadt és rágós.

Az út rémesen vacak, ugrál a billentyűzet a kezem alatt.

A szemem kiszáradt a huzattól.

A határőrök persze megint minket szednek ki ellenőrzésre.

Ezt a képet pedig sok szeretettel küldöm a barátunknak. Így néz ki a lakókocsi egy hét rohanás után: