• Home
  • /
  • mindenkilaci
  • /
  • „Amikor lefekszel, tudod, hogy volt értelme a munkádnak.” – Új élet Belgiumban mínusz 30 euróból

„Amikor lefekszel, tudod, hogy volt értelme a munkádnak.” – Új élet Belgiumban mínusz 30 euróból

Kaotikus tinédzserkor, élet Izraelben, visszatérés és útkeresés Budapesten, fotózás, egyetem, újrakezdés Hollandiban, majd vállalkozás Belgiumban. Hogy milyen értelmiségi melósként a porban térdepelni naphosszat, miért jó Belgiumban vállalkozni, és hogy élne-e újra Magyarországon? Ezekről is beszélgettünk Tamással.

Tamás minden nap ötkor kel, hatkor már úton van a következő munka helyszínére. Ma viszonylag korán, este hétre hazaért, igaz, kislánya fürdetéséről így is lekésett. Amíg megvacsorázik, addig van egy kis időnk beszélgetni, közben folyamatosan csörög a telefonja és ékreznek az e-mailek munkaügyben.

„A középiskolában belekeveredetem egy balhéba. Az egyik barátomnak lenyúlta a telefonját a suli vagány csávója, és azt mondta neki, hogy el ne merje mondani az apjának, mert akkor kicsinálja az egész családját. Én meg persze ezt nem hagytam, felhívtam az apját, és elmondtam neki mi történt. Ennek aztán verekedés lett a vége, az egész suli láttára megvertem a srácot és a haverjait, ők pedig bosszút esküdtek. Egyik nap hívott édesanyám, hogy ne menjek haza egyedül, inkább eljön értem, mert a házunk előtt egy tizenöt fős banda vár rám.” – vág bele életének történetébe Tamás.

Az első új otthon

Tamás mindig is jó tanuló volt, azonban nehezen bírta az iskola jelentette kötöttségeket – mondhatni nem volt példás a magatartása –, ezért középiskolai éveit magántanulóként végezte. Az előbb említett balhét követően aztán ki kellett őt „menekíteni” a számára veszélyessé vált közegből, így édesanyja közbenjárására Mánfára került, a többek között Derdák Tibor által alapított, hátrányos helyzetű fiatalok számára létrehozott Collegium Martineumba. Itt, mindentől távol készült fel a soron következő vizsgáira, közben pedig megszervezték számára, hogy Izraelben részt vehessen egy öt hónapos ulpán programban, melynek légyege, hogy heti három napon héberül tanult, három napot pedig abban a kibucban dolgozott, ahol a szállása is volt.

mindenkilaci – útikalauz furgonlakóknakFacebookon is

A környezetváltozás jót tett neki, úgy tervezte, bevonul katonának, mivel ott lehetősége lett volna letenni az érettségi vizsgáit is. Erről az akkor már Izraelben élő nővére beszélte le, aki szerint túlságosan megnehezítette volna Tamás dolgát a hazaitól teljesen eltérő oktatási rendszer és követelmények. Tamás így végül hazatért, de csak annyi időre, hogy leérettségizzen, majd néhány hónappal később ismét repülőre ült, azzal a tervvel, hogy immár végleg kint marad Izraelben.

„Nyolc hónapot éltem Eilathon, a Vörös tenger sarkánál, a legdélebbi izraeli városban. Dolgoztam szállodában, voltam szakács, majd felszolgáló éjszakai szórakozóhelyeken és egy delfináriumban. Itt azonban nem bírtam elviselni a forró nyári időjárást, úgyhogy áttelepültem Tel Avivba, ahol költöztetőként dolgoztam. Közben besoroztak katonának, három évet kellett volna szolgálnom, és mivel ép és egészséges voltam, harci egységbe kerültem volna. Csakhogy időközben sok szempontból csalódtam az izraeli életben, és egyre kevésbé volt már kedvem ehhez az egészhez, ráadásul édesanyám megbetegedett, ezért szerettem volna visszajönni Magyarországra. Az izraeli állam mentségre legyen mondva, szinte szó nélkül felmentettek a katonai szolgálat alól.”

Ha hiányzik a jazz…

Tamás mikor hazatért, valójában fogalma sem volt arról, hogyan tovább. Mivel édesapja tehetséges hobbifotós volt, és megmaradt néhány fotós felszerelése, ezért úgy döntött, ő is megpróbálkozik ezzel a vonallal. Beiratkozott a fotós berkekben jól ismert Práter utcai fényképész iskolába, külsős gyakorlati helye pedig a Tizián Fényképész Műterem lett.

„Szinte az első pillanattól nyilvánvalóvá vált, hogy a Tizián tele van jobbnál jobb fej emberekkel, olyan, hozzám hasonló figurákkal, akiket nagyon érdekel a világ, csak éppen nem találják a helyüket benne. Kialakult egy nagyon erős baráti társaság, ami a mai napig megvan, és annak ellenére, hogy azóta mindenki százfelé él és százféle dolgot csinál, az egyik legfontosabb pontja az életemnek.”

Tamás az iskola elvégzését követően próbálkozott is fényképészként, de úgy érezte, hogy ez számára nem elég, ezért beiratkozott az egri egyetem etika szakára, ahol belevetette magát az egyetemi életbe. Szakkollégium vezető lett, kulturális programokat, oktatást szervezett, és nem mellesleg, itt ismerte meg későbbi feleségét, Katát is.

1200

Tiziános évek – Tamás a képen jobbra (fotó: Asztalos Gábor)

„Korábban azt gondoltam, és Izraelben is az a benyomás ért, hogy teljesen mindegy mivel foglalkozol, csak csináld, és boldogulni fogsz. Aztán elmúltak az egyetemi évek, én pedig ismét ott találtam magam Pesten, mindenféle különleges tudással felvértezve, csak éppen nem tudtam vele mit kezdeni. Már az egyetem alatt is éreztem, hogy még szeretnék külföldön élni, de abban is biztos voltam, hogy Európában akarok maradni, mert ez a kultúra áll közel hozzám, és nagyon európainak érzem magam. Időközben a párommal is különmentünk, ami egy újabb lökés volt, hogy másfelé próbálkozzam.” – Végül egy Hollandiában élő barátja segített neki az indulásnál, csupán annyi kikötése volt, hogy Tamásnál legyen legalább 400 euró, hogy ki tudjon fizetni egy havi lakbért, és el tudja látni magát az első fizetéséig. Tamás pedig egy héttel Hollandiába érkezését követően már el is kezdett dolgozni egy raktárban.

„Nem tetszett Eindhoven. Egy szürke városnak láttam, ahol túl sok mindent nem lehet csinálni, legfeljebb be lehet szívni a coffee shopokban. Kicsit sznobul fog hangzani, de nekem nagyon hiányzott az élő zene. Aztán egyszer átugrottam egy barátomhoz Belgiumba, és Antwerpenben sétálva azonnal találtunk egy zseniális jazzkocsmát.” – Tamásnak ennyi elég is volt, hogy beleszeressen a városba. Időközben régi párjával is kezdett ismét felmelegedni a kapcsolata, és úgy döntöttek újra megpróbálják együtt, de most már Belgiumban.

Újrakezdés szinte semmiből

Hamar sikerült is kiadó lakást találniuk, munkát viszont csak három hónappal később szerzett Tamás, szintén egy raktárban, addigra viszont már felélte minden tartalékát.

„Annyira le voltam gatyásodva, hogy rögtön az első munkanapomon felajánlotta az egyik belga munkatársam, hogy az első fizetésemig ad kölcsön harminc eurót, hogy legalább be tudjak vásárolni. Így indult az antwerpeni életem, mínusz harminc euróval. Vagyis valójában mínusz 730 euróval, ugyanis ebben az időszakban úgy sikerült pénzhez jutnom, hogy amikor még volt holland telefonszámom és lakcímem, visszamentem Hollandiába, ahol előfizetésre vettem egy drága telefont, amit visszavittem Belgiumba és eladtam. Természetesen ezt az összeget aztán kamatostul visszafizettem a szolgáltatónak.”

Tamás időközben szépen haladt a cégen belül felfelé a ranglétrán, de hamar rájött, hogy a raktározás nem éppen álmai melója. Végül az építőiparban kötött ki, ahol ismét a nulláról kezdte, burkoló segédmunkásként. Itt aztán nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjenek, megvan a magához való esze és képes az önálló munkavégzésre, így egyre több privát megrendelést kapott, és szép fokozatosan kialakított egy saját ügyfélkört.

„Csinálgattam, belebuktam, visszamentem egy időre a raktárba dolgozni, aztán az ott keresett pénzből újrakezdtem. Fél év után megint belebuktam, elmentem egy kávézóba dolgozni, közben elkezdtek hívogatni a régebbi kliensek, úgyhogy megint újrakezdtem. Rengeteget dolgoztam, hogy kompenzáljam a hiányos építőipari tudásomat, minden pénzt visszaforgattam, szerszámokat vettem, közben elkezdtem fejlődni, egyre ügyesebbé és tapasztaltabbá váltam. Effektíve tanultam a szakmát. Végül az egyik megrendelőm, akivel már évek óta együtt dolgoztam, úgy döntött, bemutat egy-két embernek, vagyis ad egy lehetőséget, hogy kitörjek ebből az amatőr vállalkozó létből és elinduljak a profi vállalkozás útján.” – Tamás pedig élt a lehetőséggel, ma már saját burkoló vállalkozását viszi. Ehhez persze az is kellett, hogy munka mellett is folyamatosan nyelviskolába járt, kisebb vagyon ölt nyelvtanulásba, viszont ma már folyékonyan beszéli a holland nyelvet, ami sokat számít egy-egy megbízás megszerzésénél.

„Azt gondolom, hogy valójában nem is a burkolás az igazán rentábilis tudás, amit reményeim szerint éppen megszerzek, hanem maga az a mód, ahogyan az emberek vállalkoznak egy olyan országban, ahol vannak szabályok, és ahol a szabályok mindenkire vonatkoznak, akár csóró vagy, akár gazdag. Vállalkozónak lenni itt sem könnyű, viszont ha betartod a játékszabályokat, akkor megvéd a törvény, és megvéd a piac. Ráadásul itt az maga egy piaci érték, hogy ha valaki tisztességes, megbízható, ha lehet rá számítani, és elviseli a kritikát. Otthon eszembe sem jutott vállalkozni, tehát nem akarom osztani az észt, de szerintem itt maga a vállalkozó is egy egészen másfajta figura. A fővállalkozóm például egy sikeres ember, európai szintű megrendelései vannak, mégis a mai napig melós autóval jár, ott vannak a kocsijában a szerszámok, és ha kell, nekiáll szegélyeket rakni. Mellesleg itt Belgiumban a vállalkozásokat generációkon át viszik a családok, öröklődnek a felhalmozott szerszámok és a tudás, ami egy hihetetlen előny a számukra.”

Tudod, hogy volt értelme a munkádnak

És hogy milyen érzés egyetemet végzett, úgymond értelmiségi emberként nap, mint nap a porban térdepelni és kétkezi munkát végezni? Tamásnak erről is megvan a maga filozófiája.

„Az, hogy valaki értelmiségi, az én olvasatomban azt jelenti, hogy önállóan gondolkodó. És vállalkozónak lenni, szerintem egy entellektüel dolog, hiszen ez egy önálló élet, amely önálló gondolkodást követel meg. Az ember saját magára van utalva, magának kell megoldania a problémákat, maga felel a hibáiért – és mások hibáiért is –. Én azt gondolom, hogy azok, akik értelmiségi pályán vannak, ugyan úgy lehetnek nem entellektüelek, hanem robotok vagy droidok. Ha valaki bemegy a munkahelyére és megcsinálja, amit meg kell csinálni, leírja, amit le kell írni, lefesti, amit le kell festenie, az onnantól kezdve ugyan olyan ipar, mint bármelyik más.

A kétkezi munkát pedig valójában kifejezetten élvezem, hiszen ebben idézőjelben nem lehet tévedni. Itt nincsenek olyan morális kérdések, hogy van-e értelme annak, amit csinálok. Hogyha kiburkolok egy nappalit, annak van értelme, hiszen ott fog élni valaki, és az a kő, amit leteszek, jó esetben ott fog maradni évtizedekig. Ezért is szerettem annyira az analóg technikát a fotózásban, hiszen abban megvolt ugyanez a feeling. Ha bent vagy a laborban, ott lejátszódnak a szemed előtt olyan folyamatok, amelyek hatására a semmiből valami lesz, és a végén ott van a kezedben a papírkép, ami még hosszú ideig fényképként fog létezni. Ez nem olyan, mintha írnék egy novellát, amit elolvas pár ember, akinek a fele kiröhög, a másik fele pedig megveregeti a vállam. Ez ott van, le van rakva, nem lehet megmásítani, bejön a tulaj, megköszöni, és látod, hogy örül neki. Neked pedig este, amikor lefekszel, nem kell azon rágódnod, hogy volt-e értelme a munkádnak. Biztos hogy volt.”

„Nem akarok itt megöregedni”

Tamás öt éve érkezett Belgiumba, szeret itt élni, hiszen az emberek lazák és barátságosak, negatív tapasztalata pedig eddig nem igazán volt. „Én itt egy bevándorló vagyok, és rám aztán tényleg igaz, hogy azért vagyok itt, hogy elvegyem a munkájukat, hiszen dolgozni jöttem. Mégis megadják nekem az esélyt, és tudom, hogy amíg ezt nem játszom el, addig korrektek lesznek velem. És persze mi a francért is kellene utálnunk egymást? Ugyan azt szenvedi a belga és a magyar munkás, mindkettő ugyan azt a követ fogja meg, és ugyan olyan mocskos a melótól a kezünk.”

Tamás, ugyan nagyon szeretné, de egyelőre nem látja megvalósíthatónak, hogy Magyarországon éljen. Mint mondja, elvan Belgiumban, és lehet, hogy még itt fog élni húsz évig, amíg dolgoznia kell, mégsem akar itt megöregedni. „Tudom, hogy elfogult vagyok, de szerintem földrajzilag Magyarország az egyik legjobb hely. Vannak igazi, karakteres évszakok, fantasztikus szép tájak, tele van klassz emberekkel és művészekkel, jó illatokkal és finom ételekkel. Igazából a családomon és a barátaimon kívül nincsen ragaszkodásom túl sok mindenhez. De a család velem van, akárhová is megyek, az igazi barátok pedig megmaradnak, hogyha a holdon leszek, akkor is.”

Közben már rég ránk sötétedett. A fotót csak másnap hajnalban tudjuk elkészíteni. Van rá körülbelül egy percünk, aztán Tamás rohan is melózni. A kávét (amit a nyitóképen a kezében tart), már az autóban issza meg.

mindenkilaci – útikalauz furgonlakóknakFacebookon is