„Tavaly a járvány kitörését követően a cégtől, ahol dolgoztam, másfél óra alatt rúgtak ki több mint négyszáz embert, köztük engem is. Ez elég rosszul érintett, és nagyon bántott, hiszen korábban mindig azt hallgattam, hogy milyen ügyesek és fontosak vagyunk a cég életében.

Nem tudtam elképzelni, mi lesz ezután. Amióta kijöttem az egyetemről, mindig volt hivatalosan bejelentett, nyolcórás munkám, otthonról is ezt a példát hoztam, a szüleim is alkalmazottak voltak. Anyukám onnan ment nyugdíjba, ahol anno a pályáját kezdte. Most mi lesz? Nem leszek sehova bejelentve, csak lógok majd a levegőben? Azt éreztem, hogy nem tartozom sehova, és hogy ez egy rossz dolog.

Az első egy-két hétben ezen stresszeltem, aztán jött a jó idő, nyár lett, megjött a végkielégítés. Rájöttem, hogy igazából ez nem is olyan rossz, és megpróbáltam a helyzetből előnyt kovácsolni. Lett időm (korábban csak azzal napi két óra ment el, hogy a dugóban ültünk) és energiám különböző kreatív tevékenységekre. Anyukámmal cipőt festettünk, falapokból dekorációkat készítettünk, az egyik barátnőmmel elkezdtünk újrahasznosított alapanyagokból táskákat varrni, és megpróbáltuk eladni őket. Elkezdtünk a férjemmel önkénteskedni, eljártunk a környékünkön szemetet szedni. Eredeti végzettségem szerint olasztanár vagyok, újra tanítani kezdtem egy nyelviskolában, lettek magántanítványaim.

Eltelt egy év, ez már a harmadik hullám, és számomra ez a legnehezebb. Azt gondoltuk, hogy oké, a 2020-as év már erről fog szólni, nem találkozik a család karácsonykor, nem megyünk szilveszterkor bulizni. Nagyon vártuk, hogy a 2021 más lesz. De csak még rosszabb és még nehezebb lett. Sokan vannak a betegek, őrületesen sokan halnak meg. A férjemmel néha elmegyünk a dél-pesti kórház mellett, látjuk, hogy az összes ablakban ég a villany, a mentők ötpercenként szirénázva robognak el. Nem könnyű a karantén, de mi még a szerencsésebbek vagyunk, csak ezt kell kibírni. Megyünk haza, a kis nyugodt otthonunkba és életünkbe, tőlünk pár száz méterre pedig második éve emberek azért küzdenek, hogy életeket mentsenek meg.”

(Veronika, nyelvtanár)

…

Az elmúlt egy évben a virtuális térben éltem az életemet. Online meditáció, online jóga, online edzések, online vásárlás, nyelvórák és előadások. És online találkozások a barátokkal, a családdal.

Vajon mások élete is ennyire átalakult? Miként változott meg az ismerőseim élete az elmúlt egy évben? Hogy viselik a harmadik hullámot? Mi az, ami legjobban hiányzik nekik a „normális” életből? Erről kérdeztem őket, majd portrét készítettem róluk élő netkapcsolaton keresztül, vagyis online (az otthonomban megtalálható alapanyagok, tárgyak segítségével).

#onlineportré #harmadikhullám #INKkérdez #Veronikamondja