Miközben Gyuri bácsi Berci kutya kíséretében bevezet a házba, gyors pillantást vetek a kertre és a kerítés mellett megbújó magaságyra. Ahogy azt vártam, a kert ápolt, rendezett, első pillantásra lerí róla, hogy itt hozzáértő ember lakik. A dolgozószobában könyvekkel teli polc, íróasztal, kényelmes karosszék, melyben, mint megtudom, Gyuri bácsi előszeretettel üldögél, és elidőz régen volt események emlékeinél. Ahogy beszélgetünk, úgy érzem magam, mintha egy időutazáson vennék részt. Nem csoda, hiszen történeteiben egy évszázad elevenedik meg. Mielőtt kérdezhetnék, ő előz meg mosolyogva egy kérdéssel.

Ez az interjú Bálint gazda 98. születésnapja alkalmából készült. Ezzel emlékezünk az ország kertészére.

Ugye nem életrajzi kérdéseket fog feltenni?

Csak nem megunta, hogy az életéről faggatják?

Nem, nem erről van szó. Csak tudja, idővel az embernek, akárcsak a haja színe, megváltozik a szemlélete, és ezzel együtt az emlékei is. Könnyen beleesik abba a hibába, hogy egy-egy történetet, különösen ami már régen esett meg, máshogy mesél el. A rossz dolgokra sokkal halványabban emlékszik vissza vagy teljesen elfelejti, a jókat pedig kiszínezi. Az én életemben pedig jó és rossz események követték egymást.

Bizony jutott bőven mindkettőből. Ami nem is csoda, hiszen most júliusban tölti a 98. életévét. Lesz nagy ünneplés?

Nem tudom, hogy a feleségem titokban készül-e valamivel, de remélem, hogy nem. Nem szeretem az ünnepléseket. Az ember már nem az ünnepeknek él, hanem a hétköznapoknak. Az az életének igazi tartalma.

Természetesen a 98. születésnap más, mint például az ötvenedik volt. Egyrészt ilyen idősen már inkább bensőleg, visszatekintéssel tölti az ember ezt a napot, másrészt tudja, hogy már nem olyan hosszú idő, amit előre tekintéssel lehet tölteni.

Akkor ezek szerint a századikra sem készül lelkileg? Pedig az már egy igazán szép kerek évszám.

Azt hiszem, éppen valamelyik nap sértettem meg az egyik meghívómat, ugyanis szeptemberben lesz náluk egy városnap, és kérte, hogy tartsak ott előadást. Azt válaszoltam neki, hogy nagyon megtisztelő számomra ez a meghívás, és nagyon szívesen tennék neki eleget, de már három hétnél hosszabb időre nem csinálok programot. Ez is az öregséghez tartozik. Minden józan ember, és különösen az, aki egész életében élettani kérdésekkel foglalkozott, felkészül arra, hogy befejezi az életét. Nekem ezzel kapcsolatban nincsenek rossz érzéseim. Hónapról hónapra csökken a teljesítőképességem, fizikai munkát sajnos már nem tudok végezni.

És ez hiányzik önnek?

Persze, hiányzik. Húsz évvel ezelőtt Balatonfüreden volt egy nagy kertem, amit egyedül műveltem, és ami az ország egyik legszebb kertje volt. Pénteken, amikor befejeződött az Ablak című műsor, beültünk az autóba, elmentünk a telekre, szombaton a nappal keltünk és hozzáláttunk a munkához. Vasárnap este, amikor becsuktam a kaput magam után és visszanéztem, tudtam, hogy most rendben van a kert, jövő héten ugyaninnen lehet kezdeni a munkát. A mostani kis kertünket is kezdetben magam műveltem, de már egyre kevésbé ment a guggolás, a hajolgatás, a cseresznyét már nem tudtam leszedni a fáról. Kerestem, hogy ezt mivel tudnám pótolni, hiszen nekem meggyőződésem, hogy az embernek addig érdemes élnie, amíg valamit alkotni tud. Végül készítettem egy magaságyat, amit a magamfajta éltesebb korú emberek is tudnak művelni.

De nem csak a munka, vagy a munkának az eredménye az, ami hiányzik az öregemberek életéből. Nagyon nagy hiányosság, hogy nincsenek már egykorú barátok. Olyan barátok, akiknek azt lehet mondani: emlékszel, hogy 1943-ban, május elején milyen meleg volt? Ez egy nagy hiány, és ezért nagyon meg kell becsülni, ha az ember talál olyan fiatalt, akivel jó barátságot tud kötni.

És vannak ilyen fiatalok a közelében?

Igen, erre nagyon törekszem. Sokszor vagyok, és szeretek is fiatalok között lenni, a feleségem is viszonylag fiatal, megköveteli tőlem, hogy húzzam ki magam. Örülök a saját családom fiatal tagjainak is, három generáció már utánam van, a fiam, az unokám és a dédunokám, úgyhogy bőven van lehetőségem arra, hogy beszélgessek velük.

Nemrég együtt volt a család, és a kilencéves dédunokám mondta, hogy ahányszor elmennek kirándulni, mindenhonnan hoz egy követ. Elmeséltem neki, hogy egy időben, amikor módom volt elég sokat utazni a világban, akkor én is hoztam haza köveket. Valahol a sufniban porosodnak, ha legközelebb jön, akkor majd előkeressük és odaadom neki. Éppen itt is van az egyik ilyen kő az asztalomon.

Önnek fontosak ezek a tárgyi emlékek?

Érdekes elfoglaltság visszaemlékezni rá, hogy milyen körülmények között választottam ott a százezer kő közül.

Például amit most a kezében tart, ez honnan van?

Ezt tulajdonképpen nem is olyan régen, talán 8-10 évvel ezelőtt hoztam Izlandról. Sajnos nagyon rövid volt az a pár nap, amit ott eltölthettem, pedig egy fantasztikus ország, nagyon sok érdekes emberrel volt alkalmam beszélgetni.

Bejárta szinte az egész világot, rengeteg országot látott. Melyik a kedvence, ahová még visszatérne?

Nagyon szeretem a zöld országokat, ahol sok az erdő és a zöld legelő, például Írországot, Svájcot és Új-Zélandot. Ha tehetném, Új-Zélandra még visszamennék. Persze az idegen országok közül. Mert egyértelműen és véglegesen itt vagyok otthon, ez az én hazám.

Pedig lett volna lehetősége anno, hogy másik otthont, új hazát válasszon. Nem gondolt rá, hogy megteszi?

Többször is lett volna rá lehetőségem. Például gimnazista koromban francia nyelvet tanultam, és volt egy levelezőtársam, egy lyoni fiú, aki egyik évben, a vakáció idején nálunk töltött két hetet, a következő évben pedig engem hívtak meg, de apám nem engedte, hogy elmenjek.

Miért? Félt, hogy kint marad?

Féltett engem. A családunk több generáción keresztül gazdálkodott, apám – ezt sokáig csak halkan mertem kimondani – földbirtokos volt, egy kiváló, az új dolgokra nyitott gazdaember. Két, nálam sokkal idősebb nővérem volt, apám pedig nagyon örült annak, hogy így későn született egy fiú is, ügyelt arra, hogy minél korábban tanuljam meg ezt a mesterséget.

Aztán egyetemista koromban a professzorom, akit Husz Bélának hívtak, fél évre kiment ösztöndíjjal Amerikába. Ő egy kevésszavú, nagyon komoly, mondhatni komor ember volt. Amikor visszajött, csak annyit mondott: „maga menjen ki Amerikába, én úgy jöttem haza, hogy magának már megvan a helye az iowai egyetemen”. De akkor apám már idős ember volt, sokat betegeskedett.

Aztán jött a háború.

Két és fél évet töltöttem munkatáborban. A mauthauseni koncentrációs táborban raboskodtam, majd a gunskircheni megsemmisítő táborba kerültem. Ez a tábor egy elhagyott kőbánya volt, amit aláaknáztak, egyetlen kijárata volt, tehát ha arra kerül a sor, akkor onnan ember élve nem nagyon jutott volna ki. Miután kiszabadultunk, egy osztrák üdülőhelyre, egy szanatóriumba kerültem, ahol rendbe hoztak. Történetesen volt ott egy amerikai divízió, amelynek tagja volt egy magyar katona, aki már régóta Amerikában élt és az amerikai hadsereg tagja volt. Érdekelték a magyar történések, többször meglátogatott. Ő mondta, hogy ne menjek haza Magyarországra, nem fogok senkit sem otthon találni. Én mégis ragaszkodtam ahhoz, hogy hazajöjjek.

Nem tudta elképzelni, hogy ne itt éljen?

Nem. Pedig minden elő volt készítve az utazásra. Tudott volna nekem hajójegyet szerezni, nem került volna pénzbe. De úgy éreztem, hogy haza kell jönnöm, meg kell néznem, hogy mi történt itt. Apám akkor már nem élt, de tudni akartam, hogy mi lett az anyámmal és a testvéreimmel.

És miután hazajött és már tudta? Mi tartotta még itt akkor?

Számomra a termőföld az az édes anyaföld. Ez egyfajta misztikus kapcsolat a számomra. Ha meghívnak egy gazdaságba látogatóba, mindig azzal kezdem, hogy kiszállok az autóból, lehajolok, és fölveszek egy marék földet. Megnézem, hogy milyen. Azt hiszem, ettől nem lehet szabadulni. És sokan vannak ilyenek, akik számára a termőföld nagyon fontos dolog, csak nem tudják ezt megfogalmazni.

Az egész életét a mezőgazdaságnak, a kertészetnek szentelte. Sosem gondolt arra, hogy ki kellett volna próbálnia valami mást is? Nincs önben hiányérzet?

Amióta megtanultam járni, mindig is ez érdekelt. Hűséges maradtam ehhez a szakmához.

Ha mégis valami egészen más szakmát választott volna, vajon mi lenne az?

Egyszer kipróbáltam valami egészen mást is. Amikor a rendszerváltás volt, akkor szinte mindegyik politikai párt megkért, hogy működjek velük együtt, és én nem tudtam ellenállni ennek a lehetőségnek. Úgy gondoltam, hogy az ötven év tapasztalatát szélesebb körben is meg tudnám osztani. De ez nem sikerült.

Akkor a politika tévút volt?

Zsákutca volt. Négy évet töltöttem a parlamentben, de már a második év végén mondtam a pártvezetőmnek, hogy én csak ezt a ciklust csinálom végig. Elveiben pedig mégsem volt zsákutca, hiszen azokat a liberális elveket képviseltem, amelyekben felnőttem és az életemet eltöltöttem akkor is, amikor más dolgokkal foglalkoztam.

Illetve van olyan zsákutca, amelyikbe érdemes bemenni, mert ott is vannak lakóépületek, emberek laknak benne, érdemes körbenézni. Csak nem szabad túl sokáig zsákutcában tartózkodni. Azt hiszem, azért tudok szembenézni magammal a tükörben, mert hűséges maradtam a szakmámhoz.

Hogy telik egy napja mostanában?

Életem nagy részében a nappal együtt keltem föl, de mostanában szeretek még egy kicsit heverészni reggel. Az az igazság, hogy sokat dolgozom, de ez nem esik nehezemre. Akkor érzem jól magam, ha a hátam mögött van valamilyen számomra elfogadható teljesítmény, például egy előadás vagy egy cikkírás.

Tehát nem bírja ki, ha nincs dolga? Nem szereti a semmittevést?

Néha azért szívesen elgondolkodom ebben a fotelban, amiben most maga ül. Nem vagyok egyáltalán vallásos, de nagyon nagy igazság a Bibliában, hogy porból lettünk és porrá leszünk. Ezt el kell fogadni, és jó szívvel kell a közte lévő időt eltölteni.

Köztudott önről, hogy aktív az interneten is, a Facebookon nagy rajongótábora van. Meddig lehet lépést tartani a korral? Sosem érezte azt, hogy ezt már inkább meghagyja a fiataloknak?

A holtig való tanulást nagyon fontosnak tartom. Egyre inkább úgy érzem, hogy nem arra lehet az ember rátarti, hogy mit tud, hanem arra, hogy most már tudja, hogy mi mindent nem tud. El kell érkezni abba az időszakba is, amikor az ember látja, hogy milyen sok minden hiányzik a tudásából, és milyen jó lenne, hogyha ezeket meg tudná oldani.

Van még valami, amit szeretne megtanulni? Ha elfújná a 98 szál gyertyát a képzeletbeli tortán, lenne valami kívánsága?

Amióta volt a balesetem – néhány éve elgázoltak –, azóta vannak kisebb-nagyobb gondok az egészségi állapotommal, többek között volt egy időszak, amikor elkezdtem szédülni, és emiatt nem vezethetek autót. Tudom, hogy nagyon egyszerű dolog, amit mondok, kicsit szégyellem is magam miatta, de én egy egyszerű életmódot folytató ember vagyok, nem iszom, nem dohányzom, nincsenek szenvedélyeim, de autót szerettem vezetni, ez nagyon hiányzik.

Illetve egy időben a kertészkedés is elmaradt.

Mindig is volt kertünk, de a feleségemnek az volt a kívánsága, hogy mivel kicsi a mostani kert, ezért csak virágok, dísznövények legyenek benne. Nekem viszont hiányoztak a haszonnövények, ezért titokban mindig becsempésztem egy-egy paprikapalántát vagy valami mást a virágágyakba. De az kevés volt, úgyhogy végül lett a magaságy.

Tehát önnek a haszonnövények az igazi szerelem?

Határozott elvem az, hogy nem szabad falat emelni a két dolog közé. A haszonnövény is lehet szép, és a virág is lehet hasznos. Egy virágzó cseresznyefa az itt elsétáló emberek számára is szép. Amikor fehérbe van öltözve, olyan, mint egy csipkés menyasszony.

Azt gondolom, Bálint gazda nevét szinte mindenki ismeri az országban. És nem csak ismerik, hanem szeretik is önt. Hogyan tudott mindig hiteles maradni?

Sokan ismernek, ami engem nagy felelősségérzettel tölt el. Amit az ember mond, annak vannak többé-kevésbé fontos következményei. Ha a 45-ös buszon megkérdezi egy idős hölgy, hogy miért sárgul a muskátlijának a levele, az is fontos kérdés. Mert számára az a muskátli talán az egyetlen élőlény, amellyel minden nap találkozik, minden nap gondoskodik róla. Persze néha előfordul, hogy olyan kérdést tesznek fel, amire nem tudom a választ. Ilyenkor ezt pirulva meg kell mondani, utána kell nézni, és vagy válaszolok e-mailben, vagy elkérem az illető címét, és írok neki levelet.

Mindig ilyen emberszeretettel rendelkezett?

Hosszú életem során sok olyan emberrel találkoztam, aki átsegített valamilyen nehézségen és megmentette az életemet. És sok olyan emberrel is, akik jót tehettek volna, de rosszat csináltak. Egy rossznak tartott ember is kerülhet olyan helyzetbe, hogy segítséget tud nyújtani, és egy jó ember is elronthatja a másik életét.

Az ember nem jó vagy rossz, fekete vagy fehér, hanem jó és rossz tulajdonságok keverednek benne. Persze törekedni kell arra, hogy lehetőleg senkinek se ártsunk. Az én életemnek a lényege mégiscsak az volt mindig, hogy valahol, valamiben segíteni kell a másikat.

Ritkának gondolom ezt a hozzáállást.

Engem erre neveltek. Az apám volt az, aki az én gondolkodásmódomat tulajdonképpen megalapozta. Sok bölcsességet tanultam tőle, ami aztán az egész életemben végigkísért. Ezeket ugyan nem mindig tudtam megvalósítani, de azért törekedtem rá. És ezek a bölcsességek minden fejlődés és változás ellenére megmaradtak igazságnak. Például az, hogy nem feltétlenül kell mindig ünnepelni.

 

 

A cikk először a Családi Lap magazinban jelent meg