Minden héten újabb megtett kilométerek százai, minden héten egy újabb ismeretlen vidék felfedezése, minden reggel új látvány, mely az ablakon kinézve fogad, minden nap újabb és újabb emberek. Tartalmas év volt. Elfáradtunk.
Megvolt a szezon utolsó vására is, mint mindig, ismét elbontottuk a standot, bepakoltunk mindent a furgonba. Már csak néhány simítás, a túlméretes tárgyak felkötözése a csomagtartóra, egy óra múlva indulhatunk, két nap múlva pedig mintha itt sem lettünk volna, még a letaposott fű is újra kiegyenesedik utánunk.
Mint ilyenkor mindig, a férjem ül a kocsi tetején a csomagtartón, rágyújt egy cigarettára, és gondolataiba merülve szemléli a világot. Ha sikeres vásáron vagyunk túl, akkor elégedetten, ha kevésbé sikeresen, akkor reménykedve, hogy majd legközelebb…
Néha felmászom én is a tetőre.
Alattam a világ
Vége van az évnek, és mi ülünk a kocsi tetején. Szép munka volt. Az emberek, mint valami kis hangyák sürgölődnek a kocsi körül. A vendégek elszivárognak, a vásárosok bontják a standokat, aztán újra útra kelnek. A város visszaköveteli helyét a téren.
Ülök a kocsi tetején. Ez is egy új perspektíva. Mint ahogy ez az egész év az volt.
Ülök a kocsi tetején, és arra gondolok, hogy egy év alatt mekkorát fordult a világ, menyi minden megváltozott. És mégis mennyi minden ugyanaz maradt! Talán én is. Vagy mégsem? Magam sem tudom.
Új perspektíva
Arra gondolok, hogy néha elfogott a kétely. Tényleg lehet így élni?
Arra gondolok, hogy mennyire furcsa volt újradefiniálni magam. Te ki vagy? Tényleg, ki is vagyok én?
A végére aztán valahogy minden a helyére került.
Arra gondolok, hogy az utóbbi egy évben mennyire megváltozott a jövőm. Nem. Nem megváltozott. Megváltoztattam.
Arra gondolok, hogy még ha voltak is nehézségek, nem is kevés, mégis mennyi mindent adott ez az év. Lehet ezt fokozni? És ha igen, meddig mehetünk el?
Vannak halvány mérföldkövek, de valójában nem tudom, hogy mit tartogat az előttem álló esztendő. Telve vagyok várakozással. Tele vagyok tervekkel. Persze mindig is voltak terveim, de ez most valahogy egészen más. Most azt érzem, hogy tényleg bármi lehet.
Lesznek vajon újévi fogadalmaim?
Felettünk az égbolt
Ülünk a kocsi tetején, és most olyannak látom a jövőt, mint az égboltot felettünk. Egy tágas térnek, egy végtelen lehetőségnek. Lecsukom az egyik szemem, a másikkal célzok, és amerre az ujjammal mutatok, ott apró fénypontok gyúlnak ki rajta. Némelyik ezek közül földre hull, de mindig bukkannak fel újabbak a láthatáron. Mint amikor egyre profibb műszerekkel vizslatják az eget.
Arra gondolok…
hogy talán túl sokat gondolkodom.
Hiszen most csak ülünk a kocsi tetején, ketten, és nézzük a gomolygó cigarettafüstön át, ahogy a furgon körül sürögnek-forognak az emberek.
Alattunk a világ.
Vagy előttünk?
mindenkilaci – útikalauz furgonlakóknak a Facebookon is
