A sikerről akartam írni. Egészen pontosan arról, hogy mi is a siker, és hogy miként alakult át a hozzá fűződő viszonyunk a tavalyi évben. Csakhogy előbb még be kellett fejeznem egy másik írásomat, így kénytelem voltam pár napot tolni ezt a témát, aztán mire nekifogtam volna, addigra már jócskán benne jártunk a januárban. Ilyenkor már kit érdekel egy 2020-ról szóló cikk? Haladjunk szépen tovább!

Tegnap éjjel nem bírtam aludni. Már megint. Feküdtem az ágyban és a plafont bámultam. Hánykolódtam. Átvetődtem az egyik oldalamra. Aztán a másikra. Azon járt az agyam, hogy másnap mennyi tennivalóm lesz. Közben szorított az érzés: nem fogok tudni ennyi mindent egyetlen nap alatt megcsinálni. Lehetetlen. De mi lenne, ha úgy csoportosítanám a tennivalókat, hogy…

Átfordulás megint a másik oldalamra.

Az biztos, hogy hajnalban felkelek. Délelőtt legalább egy cikk vázlatával el kell készülnöm. Aztán elmegyek futni. Igen, biztosan azért nem tudok aludni, mert túl vagyok pörögve. Idegileg kimerültem, mégis tele vagyok energiával. El kell tehát mennem futni, hogy egyáltalán le tudjak ülni koncentráltan dolgozni. Jó, akkor futás után mindenképp el kell küldenem egy témajavaslatot az egyik szerkesztőnek, egy másikat egy másiknak. De igazából már le kellett volna adnom egy cikket. Csakhogy ezer téma kavarog a fejemben, azt sem tudom, melyiknek álljak először neki. Ez van, én akartam szabadúszó lenni. Mert amikor volt állásom, akkor másra vágytam. Vagy nem kellett volna karácsonykor lazítani, akkor nem úsztam volna el.

Átfordulok a másik oldalamra.

Meg ott az a projekt is, amit el kellene indítanom végre, különben megint addig halogatom, hogy végül bele sem kezdek. A másnap egyébként is megfelelőnek tűnik ehhez, elég szimpatikus a nap és a dátum. Te jó ég, mit rugózok a dátumokon és a számokon? Talán mániákus lettem? Mindegy, ez van.

Megint átfordulok.

Aztán, ha a cikkek megvannak, akkor utána folytatni kellene azt a nagyobb lélegzetvételű írást, amit egy héttel korábban félbehagytam. Különben teljesen ki fogok esni a témából, és nem fogom tudni újra felvenni a fonalat. Basszus, semmit nem haladok a dolgaimmal! – gondolom, és közben eszembe sem jut, hogy előző nap írtam meg egy esszét, aznap pedig voltam egy interjún és fotózáson. De ezek nem kötelező munkák, ezek csak az egyéb tennivalók, úgyhogy nem is számítanak. Tudod, mint a mosogatás, teregetés, ebédkészítés, vécépucolás, gyújtós hasogatás… de erről már rengeteg cikk született. Ezek nem melók, csak úgy meg kell csinálni (láthatatlan munkának hívják).

Megint átfordulok. Ha nem alszom el végre, akkor hajnalban nem tudok idejében felkelni, és borul az egész menetrendem. Nem bírom tovább. Lerúgom magamról a takarót és felkelek. Kimegyek a konyhába, készítek egy pohár langyos mézes tejet és leülök listát írni a másnapi teendőkről. Órára lebontom a tennivalókat. Ettől kicsit megnyugszom és visszabújok az ágyba. Úgy alszom az óracsörgésig, mint a bunda.

Reggel aztán nem állok neki a feladataimnak, mással szöszölök, mert megrémít a rengeteg feladat. Hogy is tudnék leülni írni, amikor ezer másik dolog jár a fejemben? Érzem, hogy kezdek szétesni. Ez nagyon veszélyes. Ilyenkor jön az, hogy ülök a gép előtt, és össze-vissza kattintgatok, és végül nem haladok semmivel. Amitől aztán még nyomorultabbul érzem magam.

A reggeli kávé mellé elolvasok egy cikket. A kiégésről szól. Arról, hogy ez egy generációs probléma. A fiatal felnőttek jelentős részét érinti. Amikor először olvasom, 14 ezer megosztásnál tart. Úgy tűnik, sokan találva érzik magukat. Néhány órán belül három ismerősöm is átküldi nekem e-mailben. Igen, őket mind érinti ez a téma. Vagy azért, mert már szembesültek vele, és igyekeznek maguk mögött hagyni, vagy azért, mert még nyakig benne vannak. És vajon miért nekem küldték el?

Persze, tudom, hogy miért. Mert én szoktam arról prédikálni, hogy ez a rendszer úgy rossz ahogy van. Hogy nem normális, ha a munka uralja az életünket, és ha csak robotolunk. Az élet többről szól. Vagy többről kellene.

De mégis ki kényszerít minket arra, hogy megfelelési kényszertől gyötört szorongó humanoid androidok legyünk? A cikk szerint a fennálló rendszer és a külső körülmények. Én viszont úgy vélem, mi magunk is. Épp erről írtam a már említett esszét. Ami miatt mellesleg nem mentem át egy ismerősömhöz a hétvégén. Bocs, írnom kell, mondtam neki. Amire ő azt mondta: tök jó, milyen produktív vagy. Én meg azt: azért a tempón még volna mit javítani, sokkal gyorsabban kellene írnom. Miért? Mert nem érek a dolgaim végére soha. És erről is szól az a cikk, amit átküldtek nekem az ismerősök. Hogy nem is érezheted úgy soha, hogy elkészültél. Mert valamit mindig tenned kell. Ha nem azért, hogy most jó legyen, akkor azért, hogy majd a jövőben egyszer jó legyen. Legyen majd jó diplomád, vagy jó állásod, vagy még jobb állásod… És mindez még csak nem is azért, hogy sikeres legyél, hanem, hogy ne csússz le a saját társadalmi osztályodból, amibe beleszülettél.

És akkor meg is érkeztünk. Erről akartam írni azt a cikket. A sikerről. Arról, hogy miért is akarunk sikeresek lenni. Tiszta hülyeség. Azt feltételezzük, hogy majd, egyszer, ha a jövőben megfelelőek lesznek a körülmények, majd, ha minden klappol, ha elértük „A sikert” vagy majd sikeresek leszünk, na majd akkor jól fogjuk érezni magunkat, és kerek lesz a világ. És mi van, amikor tényleg eléred? Semmi, ha közben nem változik az attitűd.

Oké, vegyük azt, hogy megvan a siker, minden együttállás összejött, amit akartál. Mi van, ha a jövőben a körülmények egyik komponense megváltozik? Megint addig szerkesztgetjük a körülményeket, amíg nem klappol minden? Vagy elkezdünk megint valami másra vágyni, és egy másik sikert kell elérnünk? Azért, hogy úgy érezhessük, hogy rendben van az életünk, hasznos tagjai vagyunk a társadalomnak, lehet minket szeretni és becsülni? Hogy előrébb lépjünk, vagy csak hogy megtartsuk a korábbi pozíciónkat? És meddig tart ez a folyamat? Ez vajon tényleg egy új jelenség? A modern világ problémája? A 21. századi fiatal felnőtteké?

De akkor miért van az, hogy már a Buddha is erről beszélt 2500 évvel ezelőtt? Arról, hogy szenvedünk, mert tele vagyunk vágyakkal. Amiket, ha nem érünk el, akkor szenvedünk, mert nem értük el. Ha elérjük, akkor meg azért, mert attól félünk, hogy amit elértünk, azt el fogjuk veszíteni.

És miért vagyunk tele vágyakkal? Mert nem látjuk a létezés valódi természetét. Hogy ez az egész csak illúzió. Hogy mindez múlandó. Hogy a betegség, az öregség és a halál elkerülhetetlen (ha csak meg nem halunk, mielőtt betegek és öregek lennénk).

És ha látnánk, hogy milyen a létezés valójában, akkor vajon nem lennének meg bennünk ezek a vágyak? Elérni, birtokolni, megtartani? Vagy akkor pláne? Hiszen „mindmeghalunk”, szóval tessék gyorsan önmegvalósítani, amíg még nem késő?

Ugyanazok a kérdések és problémák, pedig akkoriban még nem is volt home office, meg multitasking, projektek, elérések és kattintások. Nem, akkor még más miatt szenvedtették magukat az emberek. Azt hiszem, mindig kitaláltak valamit, amitől nyomorultul érezhették magukat. Vagy másokat nyomorulttá tehettek.

És nem az a másik, amit megtanulhattunk az elmúlt évből, hogy hiba azt hinni, hogy vannak kőbe vésett igazságok és állandó dolgok? Hiba azt hinni, hogy az elért sikereket, eredményeket, anyagiakat örökké birtokolhatjuk. Bármikor elveszíthetjük a munkánkat és korábbi megélhetésünket. Az egész gazdasági, társadalmi rendszer borulhat egy apró vírus, vagy annak egy újabb mutációja miatt. Akit szeretünk, azt elveszíthetjük. Vagy éppenséggel összezárva kell lennünk olyanokkal, akikről kiderül, hogy nem is szeretjük őket.

Rettegünk a betegségtől és a haláltól. Pedig mit is kezdünk az életünkkel? Én éppen nem alszom, hanem szorongok a tennivalók miatt. Amiket ráadásul magamnak választottam. Tulajdonképpen elég nevetséges.

A kérdés tehát ismét csak az: a világ kényszerít minket arra, hogy szenvedjünk, vagy a világ önmagában olyan, amilyen, és a mi hozzáállásunk függvénye, hogy milyennek látjuk azt? Hiszen a világ a múlt héten is nagyjából olyan volt, mint most, én mégis jól éreztem magamat benne. Nyugodt és kiegyensúlyozott voltam. Most ugyanabban a világban szenvedek. Vagyis nem csak a körülmények határozzák meg ezt, hanem az én tudatállapotom, a döntéseim is.

Tavaly rettentően büszke voltam magamra, hogy milyen jól bírom a karantént, és hogy milyen kreatívan töltöm az időmet benne. De igazából a körülményeknek köszönhettem, hogy megtanultam nyugton lenni. Ha mehetnékem támadt, csak emlékeztettem magam: nem mehetsz, járvány van. Megrántottam a vállam, és leültem írni. Írtam és fókuszáltam. Kénytelen voltam, ha nem akartam elveszíteni a józan eszem, illetve úgy érezni, hogy a körülmények rabja vagyok. Pedig talán a körülmények rabja vagyok, de meg akarom találni ebben a szabadságomat.

Igen, most elárasztottak a tennivalók. De ezek jó részét én generáltam, és ez a korábbi döntéseim következménye. Én vagyok, aki mindig valami mást, többet akar, terveket kovácsol, és végül túlvállalja magát. (Mert közben ott a másik véglet, a semmittevéstől való rettegés, de erről majd talán máskor) Vajon megértené a környezetem, ha azt mondanám, egy kis türelmet kérek?

Újra megnéztem. A már említett, kiégésről szóló cikk 19 ezer megosztásnál tart. A környezetem valószínűleg megértené. Hiszen sokan éreznek hasonlóan. Sokan érzik, hogy baj van. Akkor miért nem változik mégis a világ? Mert a rendszerre várunk? A másikra? Nem lehet, hogy nekünk kellene elkezdeni és hátrébb lépni?

Én már nem akarom a körülményeket hibáztatni. Mert akkor azzal azt is kijelentem, hogy nem áll hatalmamban változtatni. Ezért is lehet jó, ha nem csak élünk bele a nagyvilágba, hanem megpróbálunk egyfajta életfilozófia, vagy elvek mentén haladni. Hogy ne csak elszenvedjük, hanem ezen elvek mentén alakíthassuk az életünket, akkor is, ha nem is ideálisak a körülmények.

Tehát eredetileg arról írtam volna, hogy a tavalyi évben át kellett értékelnünk a siker fogalmát. Mert milyen sikereket értem el 2020-ban? Nem olyanokat, amit a külvilág annak tarthatott, inkább önmagam számára jelentettek sikert. Veteményest készítettem, és nyáron már saját babból készítettem el az ebédet. Megfogadtam, hogy többet fogok olvasni, és így is lett. Írtam. Elegem lett abból, hogy a facebook lopja az időmet, ezért letöröltem az applikációt a telefonomról. (azóta legalább a böngészőt meg kell nyitnom, ha mégis be akarok lépni). Végigvittem a duolingót…

Ja, és öt hónapja nem dohányzom. Tizenhét év után. Hogy miért tettem le a cigit? Mert nem akartam semmitől sem függni. Mert szabadságra vágytam. Tudati szabadságra. De úgy tűnik, azért van még min dolgoznom. Vagy ha azt mondom, hogy van még min dolgoznom, akkor megint csak problémát generálok és újabb feladatot adok magamnak?

Van egy jegyzet a telefonomban:

„Az emberek általában nagyon büszkék arra, hogy elfoglaltak, hogy rohannak, hogy több dologgal foglalkoznak egyszerre, és nincs egy percnyi idejük arra, hogy megálljanak beszélgetni, hogy megkérdezzék a másiktól, hogy vagy, és hogy feltegyék ezt a kérdést maguknak is. Elfoglaltak, tehát fontosak. Ez az általános vélekedés. Tudom, mert én is így gondoltam korábban. Aztán rájöttem, hogy valójában nem is annyira fontos, amit csinálok, és én magam sem vagyok igazán fontos ebben a folyamatban. Talán sokaknak ezért is olyan nehéz a karanténidőszak. Mert megfosztattak ettől a mesterségesen generált rohanástól, fontoskodásról. De vajon miben találjuk meg saját magunk fontosságát, ha a külső körülmények már nem adják meg nekünk ennek tudatát? Mi van akkor, ha nekünk magunknak kell meghatároznunk önmagunkat?”

Ezt néhány hónapja írtam. És erre tessék, itt vagyok, rohanok és szét vagyok esve. Úgyhogy most inkább elmegyek futni. Mert a tegnap éjjel készített listám szerint már túl is kellene lennem rajta. Mert manapság listára kell vennünk, hogy ne felejtsünk el lazítani. Vagy megélni a pillanatot. Erről eszembe jut egy idézet, amit nemrégiben egy YouTube előadásban hallottam:

Siessünk, siessünk, le ne késsük az Itt és Most-ot!

 

 

Ui.: Egyébként az a tapasztalatom, ha nem parázok rá, hanem szépen sorjában nekiállok a feladataimnak, előbb-utóbb végzek mindennel. Legalábbis mindennel, ami valóban fontos. A többi pedig mehet a levesbe.